Az élet kevésbé napos oldala

Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem a mondókámat. A lényeg  a lényeg, hogy az utóbbi hónapokban nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. Kezdjük mindjárt azzal, hogy május 20-a környékétől kezdve csaknem két hónapon keresztül szinte egy csepp eső sem esett nálunk. Eltekintve a Kadarkutat tönkreverő, minket szerencsére csak érintő jégesőtől június végén, ami nálunk egy kis jégen kívül egy negyedórás záporban ki is merült.

Ennek következtében a tölgyfa csemeték (a tavaly és az idén ültetettek, amik szépen megeredtek)  elkezdtek elszáradni. Mostanában nem is merészkedtem fel az erdőbe, mert csak a szívem fáj, hogy megint hiába a belefeccölt pénz, meg munka kezdhetjük elölről az egészet. 

A másik kevéssé sikertörténet az idén: a kaszálás. 

Ugye évek óta együtt működésben vagyunk a szomszéd birtokkal. Nekik vannak gépeik, amikbe mi vesszük az üzemanyagot, a végén pedig felezzük a termést. Már a tavalyi évben is külső segítséget kellett igénybe venni, mert bálázás közben a traktor megadta magát. 

Sajnos az idei szezonra nem sikerült megjavíttatani, ezért a teljes kaszálás, rendsodrás, bálázás folyamatot bérmunkába szerettük volna megoldani. Nagy nehezen ideért az emberke, kb. egy héttel később, mint ígérte. Előtte mi még körbe mentünk és raktunk ki jelző festékkel megfújt karókat, a veszélyes helyekre (korábban ez egy fás legelő volt, az óriás fákat kivágták, a tuskók viszont bent maradtak a földben). Gábor  felhívta a figyelmét jelzésekre és direkt mondta neki, hogy az erdő szélétől és egyéb facsoportoktól  5, de akár 10 métert is hagyjon el a biztonság kedvéért.

Hát az első 15 percben két tuskót kapott el a kasza. Az egyik egy nagyon kicsi, alacsony tuskó volt, amit az eddigi kaszálások során soha nem vettünk észre, tényleg csak pár centire állt ki a földből. Ettől mondjuk még ment is tovább. A  másik viszont tényleg egy jókor tönk volt, viszont ezt meg azért találta meg, mert nem vette figyelembe a távolságtartásra vonatkozó kérést. A lényeg viszont, hogy ezek után közölte, hogy neki nem ér annyit az egész, hogy tönkre tegye a gépeit, majd levonult a helyszínről. Mi meg néztünk, mint a "luki nyúl". 

Azért erre az eshetőségre felkészülve volt B tervünk. Mégpedig a mi kis TZ4K traktorunkhoz tartozó kasza. Persze, ha ezt  most mezőgazdaságban jártas emberke olvassa, akkor a hasát fogja nevettében. Ekkora és ilyen domborzatú területre (dimbes-dombos) egy ilyen kicsi alternáló kasza? Hahaha! 

Már június elején tervbe lett véve, hogy a traktorral egyszerre vásárolt  kaszát, - amely szerencsétlen 6 éve rohadt kint a szabad ég alatt nálunk, előtte meg ki tudja hány évig volt a csillag garázsban a régi gazdáinál- üzemképes állapotba hozzuk. 

Az első problémát mindjárt az jelentette, hogy a farakás mögé bepakolt tartozékot valahogy fel kell eszkábálni a traktorra, hogy a gazda le tudjon vele menni az istállóba, hogy fedél alatt tudja szerelni. Ez persze nem volt egyszerű, mivel egy több száz kilós valamiről van szó, amihez ketten voltunk, hogy megemeljük. 

Végül nekem jutott eszembe a megoldás, hogy van nekünk egy emelőnk, talán próbáljuk meg azzal, mielőtt beleszakadunk. 

Még így sem volt egyszerű, mert három csavarra kellett rájátszani a szerkezetet, de végül csak megoldottuk. 

Itt pedig már pöfög is a traktor a felrögzített kaszával együtt. 

A teljes szerkezet  be volt állva, egyetlen mozgó része sem mozdult. Így  valami 4 flakonnyi csavarlazítót fújkodott el, mire sikerült mindent szétszerelnie, megmozgatnia. Összességében két napja ment rá, hogy teljesen szétkapja, lezsírozza és összerakja. Mondjuk fogalmam sincs, hogy az én kereskedelmi és asztalos végzettségű emberem honnan veszi a bátorságot, hogy ilyesminek egyáltalán neki álljon. 

Viszont az alábbi videó önmagáért beszél. 

Persze ez azért korántsem egy sikertörténet. 

Nagyjából 10 percig kaszált, mikor a szemem láttára egyszer csak elrepült valami. Mint kiderült az egyik kasza kés volt. Lehetett visszamenni szerelni. Ezt még megoldotta önerőből. 

Újabb 10-20 perces munka után elszakadt a lánc. Mondjuk azt látta, hogy kicsit laza, de nem tudott vele mit kezdeni, így viszont lehetett menni a szomszédos városba, ahol a mezőgazdasági boltban kiszedtek egy szemet.

Haza jött, összerakta,  újból neki állt a kaszálásnak. Ekkor nagyjából fél órát tudott dolgozni, amikor is eltörött a csapágy. Ez még komplikáltabb eset volt, evvel egy még nagyobb városba kellett menni. Ahol kiderült, hogy nem szabvány csapágy van benne. Van kisebb, nagyobb, pont ekkora nincs. Végül vett egy kisebb méretet és egy lakatosműhelyben legyártották a hozzávaló alkatrészt.

Most tehát ott tartunk, hogy a legelőnek csak egy nagyon kis hányada van csak lekaszálva. A fű nagy része lábon száradva már elfeküdt. Rémesen rondán néz ki az egész. 

Ahol viszont végig ment a kis traktorunk nagyon szépen lekaszálta a még nem elfeküdt füvet. Nagyjából, mintha ollóval vágták volna le. 

Persze a lekaszált széna nagy részét nem hagytuk veszendőbe menni. Gép erő  híján viszont maradt a hagyományos módszer, tehát mindketten villát ragadtunk és neki álltunk - életünkben először - szénakazalt rakni.  Ja, azt persze mondanom sem kell, hogy ezt a "kellemes", szabadtéri elfoglaltságot úgy kb. 35-38 fokos kánikulában végeztük. 

Az interneten találtunk egy kis videót, ennyi volt az útmutató. A lényeg, hogy levertek egy mindkét végén kihegyezett karót és arra hordták rá a szénát. Mondjuk nálunk a föld annyira száraz volt, hogy leverésről szó sem lehetett. Egy vödör víz és az ékásó segítségével tudott több részletben egy olyan lyukat készíteni, amiben megállt a karó. 

A munkamegosztás úgy nézett ki, hogy én töltöttem be a rendsodró szerepét. Mondjuk erre csak később jöttünk rá, mert először még kupacokba húzogattam össze a szénát. 

A gazdának jutott eszébe, hogy a szépen lekaszált rendeket egyszer balról, egyszer jobbról húzzam be középre. Magyarán két lekaszált rendből csináltam egy ilyen szép kis kígyót. A nap végére "csak" két vízhólyagot sikerült begyűjtenem a munkavédelemi kesztyű ellenére. 

A gazda meg szintén jött a villával és az összesodort rendet felgöngyölte majd "rátűzte" a karóra. 

Épül az első kazalunk. 

Azután időnként jöttem én és szépen letapicskoltam, hogy minél több férjen rá. 

A távolabb levő szénamennyiséget végül a dombra felhúzott utánfutóra pakolta rá, majd szépen lehúzta a kazalhoz. 

Itt már alig látszik ki a karó vége. Jó magasra kellett rakni az utolsó adagokat. 

Végül három kazalt sikerült összeraknunk, ami egyenként 2,5-3 órát vett igénybe. Másnapra azonban  megérkezett a július közepi 4 napon keresztül tartó esős "évszak". Amit nem tudtunk összeszedni az kuka. Azóta ugyanis kínáltuk a kecskéknek az időközben persze megszáradt, de sokszor elázott szénát. Hát úgy néztek rá, mint a véres rongyra. 

Mire a kazal építésekkel végeztünk hulla fáradtak voltunk, így a megörökítésükkel nem is foglalkoztunk. Akkor még igen csinosan néztek ki, mindegyik kapott kis sapkát is a tetejére eső elleni védelemként. 

Az első kazal a 4 napos eső után már közel sem olyan fess, de azért még kinéz valahogy. 

Viszont a másik kettő igen mókásan néz ki, mivel jó fél métert rokkantak a sok eső miatt, de ellenőriztük és a belsejük száraz maradt. 

Hogy a szárazság és a kaszálás körüli mizéria ne legyen elég, a baromfiudvarban is katasztrófa történt. A június közepén bekövetkezett kánikula idején kezdődött. Egyik reggelre egy elpusztult csirkét szedtünk ki az ólból. Előzmény semmi. 

Betudtuk annak, hogy mivel összezsúfolódva aludtak a tojóállásokban, agyon nyomták a többiek. 

Pár napra rá újabb két csirkét találtunk. Szintén semmi előjel. Ekkor viszont már tombolt a kánikula. Árnyék semmi, interneten utánanézve, a baromfi nagyon érzékeny a nagy melegre, hőgutát kaphatnak. 

Próbálunk mindenféle árnyékot építeni szalmabálából, palából, többször fellocsolunk náluk. Csak tovább hullanak. 

Míg végül a gazda, akitől a takarmányt vesszük mondja, hogy két éve ő  is hasonlóképpen járt.  Mivel nála sincs nagyon árnyék, ő is betudta a melegnek. Az elhullott jószágokat ráadásul odaadta a disznóinak (mindenevők). Na, amikor már egy disznaja is elpusztult, akkor rájött, hogy itt másról van szó. Valami féreg támadta meg a baromfit, ami valami toxint termel és, amikor telítődik a máj, elpusztul a jószág. 

Ekkor már vagy kilenc pipit vesztettünk. De, hogy a maradékot megmentsük, irány az állatpatika. Megkapják szerdán az ivóvízbe, majd mivel még pusztultak el, szombaton még egyszer kaptak. Ennek ellenére még mindig hullottak a jószágok. Az is lehet, hogy az időközben elszaporodott tyúktetű is bejátszott. Ezek gyakorlatilag kiirthatatlanok. Egy hete lepermeteztük őket, a szer viszont csak a kifejlett rovart öli meg, a peték, lárvák túl élik. A poén, hogy a populáció 5-10 %-át teszik ki mindösszesen a kifejlett rovarok. 

Most viszont találtam egy szert, amit az ivóvízükbe kell keverni. Állítólag megváltozik a vérük íze, amit a tetük nem szeretnek és így gyakorlatilag éhen halnak. Pár napja jött meg a cucc, már itatom a maradékkal. 

Ami  Karcsi kakaskából és mindösszesen 3 pipikéből áll. Az utolsó tegnap ment el. 

Szóval gyakorlatilag a baromfiállományunk másodszorra is lenullázódott. 

És ezzel még mindig nincs vége a kálváriánknak. 

Az egyik kiscicát szerencsétlen baleset érte és ő is odalett. 

Egy ideje ugyanis a két kis hülye rászokott, hogy a kocsink alatt játszon, bujkáljon. Persze mindig odafigyeltünk rá, hogy mielőtt elindulunk biztonságban legyenek. Ehhez a balesethez is hároman kellettünk: a kis cica, Málna kutyus  és én. 

A cica az autó alatt volt középen, nem lehetett kizavarni. Mondtam Gábornak, hogy lassan induljon el és guruljon le a cicáról. Közben én folyamatosan figyeltem, hogy ne legyen baj. Szépen le is gurult róla, a kiscica már a kocsi mögött volt. 

Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy mondtam neki, hogy mehet, mielőtt megfogtam volna a cicagyereket. Málna ugyanis ekkor vette észre, hogy a cica veszélyes helyen van, odaugrott és ugatott, hogy elzavarja. Ezzel viszont pont az ellenkező hatást érte el: a cicus pont a kocsi kerék elé ugrott, ami át is ment rajta. Azonnal elpusztult. Legalább nem szenvedett szegény.

Nagyon megsirattam és azóta is magamat hibáztatom, hogy fel kellett volna vennem, mielőtt engedem a kocsit tovább menni. 

Hát nagyjából ennyit akartam elmondani és mindezt azért, hogy lássátok a mi életünk sem mindig csupa idill és tömény élvezet. Ebben a blogban mindig is az volt a cél, hogy a valóságot mutatom be, nem csak azt, ami jól sikerült. Sokszor hibázunk és minket is ér szerencsétlenség. 

Ennek ellenére még mindig szerencsésnek érezzük magunkat. Mert a fentiekben ecsetelt balszerencsék, károk ellenére mi egészségesek vagyunk, a kecskék, malacok is jól vannak (a koca mami már szépen gömbölyödik), a kert is sok örömöt és élelmet ad nekünk. Csak azért jó volt kiírni magamból, hogy azért most lelkileg nem vagyunk a toppon, de majd túl lendülünk ezen is és visszatérünk az élet napos oldalára.