Istállóztunk

Hát először is bocsi a hosszas hallgatásért. Az utolsó bejegyzés után kb. két hétig, amíg az uram úton volt nemigen volt miről beszámolnom. Utána meg elkapott minket a gépszíj evvel az istálló mizériával, akkor meg három hétig szinte látástól vakulásig azon munkálkodtunk, hogy tető alá kerüljön az épület.

Örömmel jelenthetem, hogy a nagy "Mű" elkészült. Legalábbis az ez évre tervezett része, mármint, hogy kerüljön fel rá a tető. Bár a legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy egy ekkora tetőszerkezet megépítéséhez egy legalább 3-4 fős csapatra van szükség. Végül a feladatot ketten abszolváltuk, azt leszámítva, hogy az egyik szomszédasszonyom kétszer fél napot jött segíteni már a cserepezés részénél.

Eredetileg több jelentkező is volt, aki felajánlotta a segítségét, de ilyen-olyan okok miatt végül egyikük sem tudott jönni, de mi nem estünk kétségbe és megoldottuk a feladatot kettecskén, ahogyan már sokszor tettük.

De nézzük szépen, hogyan is készült a tető erre a nem is kicsi, kb. 5,5 x 26 méteres épületre.

Ahhoz, hogy egyáltalán neki tudjunk állni az építésnek, egy jó pár fát ki kellett még vágnunk, amik túl közel voltak és bele lógtak volna a tetőbe. 

Ezzel el is ment egy délutánunk, cserébe viszont lett megint egy pótkocsira való tűzifánk.

Másnap esős napra ébredtünk, szerencsére délutánra kisütött a nap és hogy haladjunk, neki  ugrottunk az  egyik   farakatunknak,   hogy   kibányásszuk a 15x15-ös   gerendákat, amikből a talpszelemeneket terveztük  megcsinálni. Mit  ne   mondjak   jó kis   testedzés volt, a két méter  magas  rakatot  teljesen lebontani, alulról kiemelni a 14 darab gerendát, majd visszaépíteni a rakatot.

Szerencsére aznapra már nem fért bele más, így rá tudtunk készülni, hogy másnap neki ugorjunk a feladatnak.

15x15-ös keresztmetszet 4 méter hosszan, hát fel kellett szívnom magam, hogy innen behordjuk őket a falakon belülre, ahol a szabászat folyt.

Ezek a gerendák kötik össze két oldalt a 8-8 oszlopot és majd erre ülnek rá a szarufák. Egyfajta koszorút képeznek az épületen.

Itt éppen a kivágandó rész berajzolása folyik. Ugyanis egymásra lapolva lettek felhelyezve és az oszlop betonmagjához "óriás" csavarokkal rögzítve.

A "vidék Jedi-kardja" ismét nagy szolgálatot tett. Az összes nagy gerendát ennek segítségével szabta le kis családunk ezúttal ácsmesterként közreműködő tagja.

Másnap elkészült az ún. zsinórpad, azaz a földön lemodelleztük a gerendák, szarufák elhelyezkedését. Ennek segítségével készítettünk egy sablont, ami alapján az összes szarufát le tudtuk szabani.

Gyűlik a rakat. Szarufából "csak" 60 darabot kellett legyártani.

Itt már a gerendák méretre vágása történik.

Miután az összes darab kiszabása megtörtént, következhetett az építés. Bár megbeszéltük, hogy pont jó, hogy aznap itt lesz a kőművesünk, mert majd az ő segítségével felpakolássza az anyagot a falra, az én emberem az alábbiak szerint cselekedett.

A film hosszúsága is mutatja, hogy alig 40 másodperc alatt egyedül felrakta a böszme talpszelement a falra. Így ezen még nem is akadtam fenn. Hanem amikor megtudtam, hogy a 6 méter hosszú gerendákat, amik keresztben kötik össze az épületet szintén egyedül cipeli 40-50 métere távolságból, na akkor elszakadt a cérna. 

Lepöröltem a fejét, hogy hogy lehet ennyire makacs, hogy nem kér segítséget, bár Pityu kőműves is felajánlotta, hogy szívesen segít. A talaj tiszta hepe-hupa, neki meg mégiscsak két éve műtötték a térdét, ami pár hónapja csak attól megrottyant, hogy egy takarmánnyal teli zsákot akart a kocsi csomagtartójában arrébb görgetni. Erre most itt vagánykodik. Nem is vitatkozott, tudta nagyon jól, hogy igazam van, így Pityu segítségével kerültek fel a maradék gerendák a helyükre.

Talpszelemenek a helyükön, most következnek a gerendák.

Málna természetesen minden nap lekísért minket az építkezéshez és nagy izgalommal fedezte fel az istálló környékét. Folyt a pocokvadászat. Itt éppen megpihenteti a kis fejét a téglarakáson.

Miután a gerendák felkerültek a helyükre, jöhetett a rögzítés. Ez egyemberes feladat volt, így én felmentést kaptam. Na, persze azért nem unatkoztam, inkább összedobtam egy jó kis répatortát.

Az összes gerenda lerögzítve. Megérkezett az első rakomány szarufa, amik csak arra várnak, hogy "valaki" felpakolja őket.

Ezt is megoldottuk kettecskén. Feltámasztott 10 darabot, utána felment és ő  fentről húzta én meg lentről toltam és pikk-pakk már fent is voltak.

Itt már javában rögzítjük a szarufákat.

Az én feladatom annyiból állt, hogy a még fekvő szarufákat, saját súlyomat felhasználva szintbe tartsam, amíg ő  egy méretes, 30 cm-es csavarral összecsavarozza  a két darabot. Majd a felállítás után lehetőleg függőlegesen kellett megtartanom addig, míg két csavarral hozzárögzítette a szarufákat a talpszelemenhez.

Kukucs!

Amint az a képeken is látszik, óriási szerencsénk volt az időjárással. Többnyire gyönyörű napos időnk volt. A fenti kép október 30-án készült és rövid ujjúban tudtunk dolgozni.

Helyén az összes szarufa.

Már a fogópárok is a helyükön.

Ez volt az egyik legkönnyebb munkafolyamat. Igaz, hogy ebből is le kellett szabnunk 60 darabot, amikhez a saját 3 méteres pallóinkat használtuk fel. De legalább kicsik és könnyűek voltak.

Azért cicatársaság is akadt mindig. Az öt gyerekből ketten-hárman rendszeresen elkísértek minket. Itt talán Athos ugrott váratlanul a vállamra.

És nem is igen akaródzott onnan leszállni. Így volt idő előkapni a  gépet és kattintani néhányat.

"Igen kényelmesen esik itt az ülés, hova is sietnék?"

A tetőlécezés megint csak egyemberesre sikeredett . Az én kis kacsóim alkalmatlanok a kalapács  órákon át tartó rendeltetésszerű használatára.

Egyik oldal kész, jöhet a másik.

Itt már a másik oldalon, hamarosan jöhet a cserép.

Ehhez először is ki kellett szabadítani a lassan egy éve beszerzett zsákmányt. Szerencsére a falu több pályázatot is nyert, melynek során az önkormányzat épületein tetőcserét hajtottak végre, így olcsón hozzájutottunk pár ezer darab cseréphez. Idén januárban egy falubelinek szintén volt több mint 1.000 darab eladó cserepe. Arra is lecsaptunk. Csak időközben a természet átvette az uralmat és a derékig érő gazban már csak sejtettük, hol is lapulnak a tetőre valók. Így a fűkaszával látott neki a szabadítási műveletnek. 

Na, szóval amikor már láttam, hogy hamarosan cserepezhetünk, gondoltam meggyorsítom annyival a folyamatot, hogy előrakom a kocsit. Így hát odaállt a traktorral a rakat mellé én felpakoltam, addig az emberem folytathatta a munkáját.

Igen messzire kellett mennem, hogy az egész épület beleférjen az objektívbe.

Kocsin az első forduló.

Először úgy gondoltuk, hogy a cserepezéshez mindenképpen szükségünk lesz segítségre. De mivel tetőfóliával nem veszkődtünk egy istállónál, így belülről fel lehetett adogatnia a cserepet. Az alsó négy sorban egyszerűen: Gábor fent, én lent a traktoron állva felnyújtogattam egyenként.

A második négy sor már kicsit több tornamutatványt igényelt. Ott már a pótkocsi peremére kellett minden egyes alkalommal fellépnem, ami felért egy jó kis edzéssel, de azért megoldottuk. A traktorral persze mindig arrébb kellett állni. Előremenetbe megoldottam én, ha tolatós pozícióban volt, akkor átpasszoltam a feladatot.

Itt már nyolc sornyi a helyén.

Az elején még azt sem tudtuk, hogy pontosan mennyi cserépre van szükség, és a rendelkezése álló cserepek pontos számát sem tudtuk. Így tehát kétismeretlenes egyenlettel dolgoztunk. Vettünk ugye már két helyről, plusz tudtuk, hogy az elbontott istállóból is maradtak még cserepek. Hogy mennyi? Fogalmunk sem volt.

Ebből a dzsungelből kellett kiszabadítani őket.

Sok száz darab rejtőzködött itt, de az idő vasfoga nem kímélte őket. Végül kb.  500 darabot lehetett hasznosítani. Ekkor már látszott, hogy így sem lesz elég. 

Az utolsó négy sor felrakása volt a legkomplikáltabb. Ezt ugyanis már egy lépcsőben nem lehetett megoldani. Ekkor kérdeztük meg a szomszédunkat, mivel ő  már korábban felajánlotta, hogy eljönne segíteni. Egy délután és másnap délelőtt tudott jönni. A folyamat pedig a következőképpen zajlott: Gábor a tetőn, én a gerendákra fektetett pallókon, Emese pedig a traktoron és így láncba tudtuk adogatni a cserepeket. Ami jelentősen meggyorsította az eseményeket.

A vége felé persze már látszott, hogy a rendelkezésre álló cserép nem lesz elég. Már azon morfondíroztunk, hogy merre is induljunk el, amikor Emese telefonja felcsillantotta a reményt. Itt a faluban is most volt tetőfelújítás a kultúrházon és úgy tudja, hogy még megvan a cserép. Másnap el is mentünk megnézni, szerencsére passzolt és még 350 darabot beszereztünk.

A végére megint csak ketten maradtunk, ekkor vissza volt  még az utolsó három sor és a kúpcserép az épület kb. 2/3-ad részén. Végül azonban múlt héten pénteken 12.20 perckor felkerült az utolsó cserép is a helyére. 

Ez már a nyolcadik munkanapunk volt zsinórban úgy, hogy hajnali ötkor keltünk és majdnem sötét volt mire bejöttünk. Hiszen a tetőépítése mellett azért itt volt a majdnem 40 állat, akiket reggel és este is el kellett látnunk. Mondanom sem kell, hogy eddigre már alig vonszoltuk magunkat. De szombaton még ganyézni kellett, meg akadt egy kis ajtójavítási feladat a szomszédban. Így szombat délután tudtuk megkezdeni a pihenést. "Maratoni" 2,5 nap jutott ezúttal. Ajándékba kaptuk a hétfőt, mivel egyelőre nem volt szabad teherautó, amire ráülhetett volna.

Kedden így még tudtunk egy kicsit csinosítani az épületen, amit pénteken így hagytunk ott.

A kilógó tetőléceket egyenként le kellett fűrészelni.

A tető végét pedig egy-egy deszkával lezárni, hogy a szél ne tudja megbontani. Később majd még bádogot is kap. Egyik oldal már kész.

Másik oldal folyamatban.

Az utolsó szegek egyike van már csak hátra.

Szóval megcsináltuk. Mivel én egy precíz emberke vagyok, mindig írom a naptárba, hogy éppen mit csináltunk. Így vissza tudtam nézni, hogy 12,5 munkanapba tellett mire elkészült a tető  a tereptisztítástól kezdve az utolsó cserép felhelyezéséig. Segítséget pedig egyetlen napra vettünk igénybe.

Kemény időszak volt, de a birtoképítő  "játékunkban" ezzel szerintem túl vagyunk a nehezén. Az oldalak bedeszkázása és a különböző helyiségek kialakítása ezután már gyerekjáték lesz. Most azonban fontosabb feladatok vannak: disznóvágásra kell készülnünk, a kertet és a legelőt rendezni. Ha mindez megvan és az időjárás engedi, akkor tovább folytatjuk az istállót.

Lassan mennem kell, mert gyönyörű napos az idő és a kecskéim szerintem már várnak, hogy mikor engedem ki őket egy kis legelészésre. Terveim szerint hamarosan jelentkezem, mert az eltelt több mint öt hétben azért más is történt ám, csak nem akartam mindent egyszerre a nyakatokba zúdítani. Szóval kövessetek, mert hamarosan ismét jelentkezem.

ADDIG IS KELLEMES HÉTVÉGÉT MINDENKINEK!

Rés a pajzson

Avagy, hiába a karám, a malacok és a kecskegidák szabadon közlekedtek keresztül-kasul. Ezért, ahogy már jeleztem is nagy karám javító-megerősítő munkálatokat folytattunk a héten, hogy mindenki ott maradjon, ahová be lett zárva.

A kan malacunk, Houdinihoz méltó nagy szabadulóművész. Az eredetileg első kecskénk számára készült karámot örökölte meg, miután bevezettük a születésszabályozást. Mára egy kisebbfajta erődítménnyé alakítottuk, de azt tapasztaltuk, hogy szinte folyamatosan munkálkodik a szabaduló útvonalak készítésén. Hol a karámnál, hol az ól falánál próbálkozik.

Ilyen volt, ilyen lett képek következnek:

A szellős karámból helyenként csaknem egybefüggő fal.

Az ajtót is meg kellett erősíteni, mert az akác osztókat egyszerűen elrágta és meglépett a nyíláson keresztül.

Egyébként a kismalacok is rendszeresen látogatták az apukájukat a reggeli és esti etetésnél, hogy részesedjenek a papa ennivalójából. Csakhogy a kislányokat már igencsak elkezdte vizsgálgatni, pedig még alig múltak két hónaposak, ezért miattuk is szükség volt ezekre a lezárásokra.

Munkálkodásának legfrissebb eredményei. Egy lyuk, meg ...

... még egy lyuk.

Ezt a lehetőséget már korábban lezártuk, mikor tavaly egyszer átrágta magán az OSB lapon. De azért nem adta fel.

A kicsik átjutását megakadályozandó, a külső karámrészt is meg kellett támogatni ilyen-olyan deszkákkal.

Ő  szerencsére csak próbálkozik az átjutással, de az idei gidák és a malacok meg is valósítják a karámok közötti szabad átjárást.

A kecskegidák is folyamatosan megtalálták a kijáratokat a karámnál. Ezzel is dolgoztunk már tavaly, de tovább kellett fejleszteni a "rendszert" mert az ideiek már megbontották.

Ez volt a kiinduló állapot tavaly áprilisban, amikor épült.

Most meg így néz ki.

Hát nem egy Ybl-díjas építmény, azt meg kell hagyni, de szombat óta, mióta elkészült, nincs ki-be mászkálás. A gidákkal leginkább az volt a gond, hogy beleettek a malacok kajájába, pedig már így is kis ducikák. 

Szintén problémát jelentett, hogy a harmadik karám, ahová terveink szerint a decemberi disznóvágás főszereplőit külön akartuk zárni, szintén szabad ki-bejárást biztosított a becsukott delikvensek számára. Pedig olyan büszke voltam magamra, hogy sikerült becsalogatnom a négy kiválasztottat. Másnap reggelre azonban hűlt helyük volt.

Itt is megerősítettük és besűrítettük a karámot, hogy ne férjenek át a réseken. 

A függőleges és vízszintes deszkák képezték a megerősítést.

Szombat óta a négy malac tehát külön koszton van, amihez természetesen külön vályú is dukál. A héten ezt is elkészítette a gazda.

Már csak az utolsó simítás, azaz a végek rögzítése van hátra.

Itt pedig már az első külön vacsora elfogyasztására várakoznak.

Ahogy  látszik  a  kicsik  ide  még mindig bemászkálnak, de ez végül is nem jelent problémát. Jönnek potyázni  a  kajából.  Itt még  úgy  csináltuk,  hogy  a  négyek  kaptak  először és persze rögtön jött az aprónép. Azóta  megfordítottuk  és  a  kintiek kapják meg előbb a kaját, így mire ott végeznek a vályú tisztára nyalogatásával, addigra itt bent is elfogy nagyjából az ennivaló.

Terveink szerint hármat vágunk decemberben. (Már le is foglaltunk egy hentest. Egyrészt, hogy Gábor tanuljon, másrészt, hogy flottul menjenek a dolgok.) A negyedik csak társaságnak van, hogy párban legyenek. Mivel az ólakban ketten-ketten kényelmesen elférnek, így tudják melegíteni egymást.

Túl vagyunk az újabb bolha elleni kezelésen is. Ezúttal a gazda a nagy permetezővel fújta le a bandát. Így mindenki kapott, mert a múltkor csak a kicsiket mosdattuk le. 

Igaz, hogy némelyiket úgy kellett levadászni, mert folyton kitértek a permet elöl, de végül mindenki kapott.

Sajnos időközben a pici malackám igen rossz állapotba került. Úgy néz ki, hogy a korábbi anyaszálláson volt a legtöbb bolha és az összes ezt a kicsit marta, a finom, puha bőre miatt. (A nagyobbakat már nem tudják átszúrni a vastagabb bőr miatt.) Mára tiszta seb lett szegénynek a hasacskája. Reméljük, hogy hamarosan rendbe jön. Tegnap azért Betadinnal lekentük neki, hogy nehogy elfertőződjenek a sebek.

Persze október első hete nemcsak, sőt elsősorban nem erről szólt. Hiszen a legfontosabb az volt, hogy azok a bizonyos oszlopok az istállónál be legyenek betonozva. Jelentem, a tervet teljesítettük. Bár itt sem mentek simán a dolgok. 

Anno, még az építkezés legelején fiatal szomszédaink felajánlották a betonkeverőjüket, ami azután a ház teljes felépítése alatt itt volt. Majd miután ők visszakérték, jött egy újabb felajánlás egy másik fiatal pártól. Gyakorlatilag tehát a 3,5 éve tartó építkezés során kölcsön keverővel dolgoztunk. 

A második gép egy óriás, három talicskás. Ez házilag lett összerakva és a pincénél meg a kerti konyhánál nagy szolgálatot tett, lent az istállónál viszont az istennek sem volt hajlandó dolgozni. Az ottani biztosítékos dobozban van egy biztonsági valami (fi relé), ami azonnal lecsapódik, ha beindítjuk. 

Őróla van szó.

A falakhoz a maltert még csak-csak megkevertük fúrógép és keverőszár segítségével, na de a beton keveréséhez ez nem volt opció.

Megkérdeztük hát a másik tulajdonost, hogy megkaphatnánk-e ismét az ő gépüket. Kölcsön is adták, de kihangsúlyozták, hogy ne erőltessük túl, mert nincs túl jól a gép. Mi természetesen így is jártunk el és a betonozás első köre rendben is ment. Hanem másnap, amikor csak szimplán egy kis habarcsot kellett keverni megadta magát.

Na, szépen vagyunk! Ez így nem maradhat. Egyrészt a szomszédok miatt, másrészt, mert ezen a héten végezni kellett a maradék nyolc oszlop bebetonozásával. Emberem nem volt rest, szétkapta a betonkeverőt és kiderült, hogy csapágy gyakorlatilag szétmorzsolódott atomjaira. Tehát új csapágyat, meg egyéb köcölékeket meg kellett venni és újra összerakni a gépet. 

A határidő elég szoros volt. Ugye szombaton szedte szét. Hétfőn pihenő napot tartottunk. Kedden a havi nagy bevásárlással egyidejűleg beszereztük az alkatrészeket. Szerdán pedig kb. egy óra alatt összerakta a gépet. Így minden a tervek szerint alakult és csütörtök-pénteken teljesítette a kitűzött feladatot és bebetonozta a másik nyolc oszlopot is.

Itt már a múlt heti jól végzett munka után.

Reméljük az időjárás kegyes lesz hozzánk a hónap végén, mert akkor tudnánk a tetőt megépíteni. A segítőket már elkezdtük toborozni, hiszen ez nyilvánvalóan nem kétemberes feladat (amiből az egyik ráadásul én volnék). A házon dolgozó ácsoktól hallottuk egy köztük ismert szólást:" Egy ács nem ács, két ács fél ács." Azaz minimum 3-4 emberre van szükség egy tetőszerkezet megépítéséhez. Szorítsatok, hogy sikerüljön találni ennyit.

A hétvégén tovább folytatódott az istálló falazása is. Elég szépen haladt a kőműves. Már csak ez az egy köz maradt el.

A tervek szerint hétvégén jön és befejezi. Utána már csak a fugázás van vissza az ő  részéről. 

Azért az látszik, hogy nem kis épületről van szó. 

Pénteken, amíg az uram a betonnal gürcölt, én, hogy kicsit előrébb mozdítsam a folyamatokat, felpakoltam a traktorra a maradék kisméretű téglát, amiből a fal épült, hogy másnap reggelre már csak a lepakolás maradjon. Lepakolni ugyanis akkor nem lehetett, mivel az utánfutó épp útban volt.

Mert persze a sóder, amit korábban teherautóval kihozattunk, nem lett elég (nehogy már simán menjenek a dolgok), ezért utánfutóval hozott egy fél köbmétert és szurkoltunk, hogy kitartson. Szerencsére legalább ez meglett.

Na, szóval én felpakoltam a traktorra mintegy 300 darab téglát. Szombaton reggel 7 órára levonultunk, hogy a téglát lepakoljuk, vizet hozzunk, maltert keverjünk, szigetelést lemelegítsünk. Ekkor jött az újabb csapás: a traktor nem indult. Az önindító mondta fel a szolgálatot, azaz pontosabban a rögzítés helyén egyszerűen eltört az öntvény és a komplett önindító kiesett a helyéről. Közelebbről megvizsgálva, látszik, hogy anyaghibás, más színű rész van a letört darabban.

Ez azonban minket nem vigasztalt. Különösen én keseredtem el, hogy akkor teljesen hiábavalóan dolgoztam előző nap, most akkor pakolhatjuk át a téglákat a talicskára. Tehát lehet duplán dolgozni. De ez még a kisebbik probléma. A  nagyobbik, hogy akkor hogyan lesz víz. Azt ugyanis szintén traktorral hozott egy nagy hordóba a lenti kútból, ami azért kb. 80-100 méterre van az építkezés helyszínétől. (Hát igen, nálunk ilyen távolságok vannak.) 

Lényeg a lényeg, hogy mivel én már könnyekben törtem ki és az összeomlás határán álltam, a gazda agyműködésére ez serkentőleg hathatott és bár már odakészítette a talicskát a szállításhoz, hirtelen támadt egy ötlete. 

Föl a szerszámokért és egy nagy alátétért a lakókocsihoz, majd vágtában vissza. A kitört darabot visszaillesztve  egy nagyobb alátéttel végül is vissza tudta szerelni az önindítót és meghallottuk a traktor "fülbemászó" zakatolását. Feltámasztotta!

Így tehát nem kellett átpakolni a téglát, hanem a tervek szerint a traktor be tudott állni az istállóba és a megfelelő helyeken le tudtuk rakni az anyagot.

Az istálló projekttel tehát egyelőre itt tartunk.

Ami még sikerült ezen a héten, már réges-rég meg kellett volna tenni, de hát csak most került rá sor. Nevezetesen, hogy a kémény beton kalapjába alulról egy kis árkot vágjon  a flexszel. Ennek az a lényege, hogy a csapadék, ami befolyik  a perem alá ott csöppenjen le és ne folyjon végig a kémény oldalán. 

Úgyhogy egy szép októberi délelőtt szépen felmászott a tetőre és ez is meglett, sőt sósavval és drótkefével felszerelkezve még egyszer felmászott és szépen átpucolta az egész kéményt. Úgy, ahogy tavaly én a lábazattal tettem. 

Ilyen volt.

Ilyen lett. Szerintem látszik a különbség.

Még mindig vissza van azonban, hogy valami impregnáló anyaggal is le kell kenni, ami a téglán lévő réseket lezárja, hogy ne tudjon szétfagyni.

Szeptember utolsó napján sikerült megvalósítanunk a "látástól vakulásig" dolgozás esetét. Ott is hagytam abba a legutóbbi bejegyzést, hogy mennem kell, mert kezdődik a második műszak. A kecskék legeltek, a szénát összekupacoltam mire az uram felért az istálló mellöl, (mikor a kőműves elmegy neki még ugye el kell mosni az edényeket, meg letakarni a dolgokat). Én neki álltam az etetésnek, ő  pedig a szénagyűjtésnek.

Így a szombaton még csak ekkorka kupacot 

ekkorára sikerült növelni.

Már holdvilágnál rohangáltam téglákért, hogy a fólia lerögzítéséhez legyen súly, de megcsináltuk. Ilyenkor olyan elégedettség érzés tölt el, hogy "na, megint milyen ügyesek voltunk, elkészült minden, amit aznapra beterveztünk." De ez valójában igaz az eltelt hét egészére, mert a nehezített pálya (lásd: betonkeverő, traktor) ellenére mindennel sikerült végeznünk, ami nagyon fontos volt. Egy-két apróság elmaradt, mert persze egy ekkora területen mindig akad javítani való: itt egy csavart meghúzni, ott egy karót kicserélni, de semmi életbevágó.

Közben kiszaladtam, hogy készítsek még néhány képet a bloghoz, meg a kecskéket kiengedjem legelni egy kicsit.

Hát, mit mondjak október 8-án nem számítottam arra, hogy a malacaim kitikkadva, az ivóvizeket már kiborogatva fekszenek a kiszáradt fürdőgödrökben. A kecskéket gyorsan kiengedtem, majd megkezdtem a víz-utánpótlásról való gondoskodást. Mintegy négy körben sikerült feltöltenem az összes edényüket. Nagyot, kicsit még kisebbet, hogy a legkisebb is felérje. Sőt a medencékbe is jutott.

Itt már megtörtént az első merítkezés.

Közben a kecskék visszaértek a sátorhoz, ahol ez a látvány fogadott.

A daráló alá hullott szemeket, darát próbálják magukévá tenni, illetve nyalogatják a daraport különböző tárgyakról. Szerencsére számítottam erre, így a darával teli vödröket már biztonságba helyeztem a lakókocsiba. Ajtót becsuktam, mert ha nyitva van, oda is bemennek.

Legközelebb még a fűnyírót kell kitolnom, mert azt viszont kissé megtiporták, de szerencsére baja nem lett.

Azért, hogy a bezárt malackáim is hozzájussanak némi zöldhöz, elmentem és szedtem egy talicskányi csalánt és egyéb zöldeket. Bár a kosztjuk is háromféle gabonából tevődik össze, azért jó, ha kis zöldhöz is hozzájutnak, meg így legalább elfoglalják magukat egy kicsit.

Végül a nap meglepetésével zárom soraimat. A kép címe: Zsákmány a ganyédombról 

Bizony néhány paradicsom is akadt. Van, ami sajnos már elrohadt és vannak még zöldek is. De ezt a pár szemet ehetőnek minősítettem.

Igazság szerint még valamikor a nyáron láttuk, hogy növögetnek szépen a tököcskék, de azután valahogy eltűntek. Azt gondoltuk, a vadak biztosan megtalálták és megették őket. De nem, végig ott lapultak a fűben. Először azt hittem csak pár darab van. Ezért el kezdtem a már leszedett zölddel teli talicskába rakosgatni őket. Azonban egyre újabbakra bukkantam. A talicska már dugig volt. Jól van, mondom, akkor kipakolom ezeket és visszajövök azért a maradék pár darabért. Az a maradék pár darab még egy talicskányi lett. Így végül, ahogy látszik tele lett a sörasztalunk.

Gyorsan fel is vittem pár darabot, hogy leteszteljem. Összevágtam és odaadtam az állatoknak. A kecskék nem voltak valami lelkesek, de a malackáim boldogan vetették magukat rá az uzsonnára. Úgyhogy meg lesz a helye a dísztök termésnek.