Eseménydús február

Amennyire lazulós volt a januári hónap, annyira akció dúsan telt a február. A hónap fő eseményéről, a disznóvágásról már beszámoltam. Ezenkívül azonban még sok minden történt Málnáskertben.

Nagy előrelépésnek tekintem, hogy míg tavaly csak húsvét után (április elején) jutottunk el odáig, hogy egyáltalán kihúzkodjuk az elszáradt kukoricaszárakat, most ez már januárban megtörtént. Februárban pedig a legelső trágyadombból  immár humusszá érett tápanyag dús talajt a gazda ráhordta a kertre. Az első komposzt keretben hasonlóan humusszá érett már az anyag, így ez is a földre került.

Szinte hihetetlen, hogy ezek a paránylények (idegenül mikroorganizmusok) mire nem képesek. Ha megfelelő körülményeket teremtesz és elegendő időt hagysz nekik, az emberi és állati végtermékből és a mindenféle konyhai hulladékból végül olyan fekete földet csinálnak, amit jó pénzért árulnak a boltokban virág- és palántaföldként.

A kert egy része már beterítve.

Folyamatban a lelapátolás.

Mivel ez nem volt elegendő, így a másik dombból is került a kertbe. Ez még az érett trágya szakaszában van, de szerintem a növények ennek is örülni fognak.

A felszántandó terület beterítve trágyával, humusszal.

A humusz illetve trágya ráhordását követően megtörtént a beszántás is. A kert egy része már készen.

A kis traktorunk ezúttal sem hagyott minket cserben. 

Kis traktor nagy hanggal, de a végeredmény a lényeg. 

Egy sajnálatos esemény miatt nem halaszthattuk tovább az utcafronti kerítés javítását. Még januárban történt, hogy néhány kóbor kutya feljött egészen a házunkig. Ekkoriban Málna kutyus néhány éjszakát bent töltött a házban, a nagy hidegek miatt. Ugyanis a héttagú cicacsalád teljesen kiszorította őt a kis óljából, szegénykém a lakókocsi alatt a porban éjszakázott. Mivel ezt nem tudtam elnézni, hát beengedtem.

Sajnos, így nem tudott időben jelezni. Bár éjszaka felriadtam, hogy izgatott a kutya és ki is engedtük. Akkor láttuk, hogy két kutya van a ház körül. Macskák akkor már sehol nem voltak. Viszont a reggeli létszám ellenőrzésnél hiányzott két kölyök. Az egyik végül előkerült, Málna viszont a kút körül szimatolt egy gyanús csomagot. Sajnos az egyik kis kandúromat, Aramist elkapták és megölték. Korábban az egyik hátsó lábát megrántotta, nem is használta, pár hétig bent etettem, hogy ne kelljen az ételért tülekednie. Szépen rendbe is jött, újra használta mind a négy lábát. Viszont az izom még biztosan nem regenerálódott, ezért nem tudott olyan gyors lenni, mint kellett volna.

A disznóvágást követő éjjelen már hárman jöttek. Persze azóta Málna kint aludt ismét és szerencsére most időben jelzett, így ezúttal senkinek sem lett baja. Viszont beláttuk, hogy tovább nem halogathatjuk a kerítés javítását.

Mivel a betonoszlopokat úgy törték el a vadak, mint a ropit, semmi értelmét nem láttuk, hogy ismét betonoszlopokat rakjunk le. Ráadásul az pénzbe is kerül. Főleg, mikor van éppen elég oszlopnak alkalmas akácfánk.

Így a múlt héten kicsaptunk néhány alkalmas delikvenst. A fa alsó, vastagabb részéből kerítés oszlop lett, a tetejéből néhány rövidebbet pedig a kerti villanypásztor javításához akartunk felhasználni.

Mivel a traktor pótkocsiját kölcsönadtuk a szomszédnak ezért a rendes utánfutót használtuk a fa kihordására. Bal oldalt a kerítés oszlopok, jobbra a villanypásztor tartozékai, elöl pedig a maradék tűzifa.

Persze így még nem voltak alkalmasak oszlopnak (legalábbis, ha hosszútávra akarjuk őket). Először is le kellett szedni a kérgét mindegyiknek.




Itt egy már megpucolva, de még "szőrösen".

Majd jött a kisflex drótkoronggal, amivel a puha szíjács részt eltávolította.

Így végül ilyen gyönyörű, sima oszlopokat kaptunk.

A lehántolt kéregből ilyen szép nagy kupac képződött. Gondoltam mivel a kecskék ezt önként hántják le a fáról, talán érdekelheti őket.

Nem is tévedtem. Rögtön rávetették magukat. Persze az újdonság izgalma nem tartott örökké, így nem fogyott el az egész. Viszont mivel most már eléggé kiszáradt, a maradékot összegyűjtöttem és elhasználom gyújtósként.

Az oszlopok viszont még mindig nem voltak készen. A földbe kerülő végüket még gázpörzsölővel meg is égette, hogy még tartósabbak legyenek.

Végül múlt hét szombaton összeállt minden és végre felkerekedhettünk, hogy megreparáljuk a kerítést. Ásó, kapa (nagyharang nem volt), meg az újonnan beszerzett lyukfúróval felszerelkezve levonultunk a helyszínre.

Először fel kutattuk a kidöntött oszlopokat, azokat elfektettük és a kerítésdróthoz rögzítettük, hogy alatta ne tudjanak befurakodni a nemkívánatos elemek.

Majd kezdetét vette a furkálás. Nem volt egyszerű a sok gyökér miatt, ráadásul viharos szél is fújt aznap. (Szerintem rajtunk kívül nem volt még egy olyan őrült ember, aki aznap házon kívüli tevékenységet folytatott volna.)

Egy oszlop már a helyén.

Azért én is kivettem a részemet a munkából. Feladatom a föld visszatöltése, tömörítése volt az oszlop mellett. 

Itt már helyén az összes oszlop. A drót visszarögzítése van folyamatban.

Persze nyilván nem lett olyan, mint újkorában. A drótot sok helyen megszaggatták az állatok. De remélem a feladatát így is el tudja látni a kerítés.

Mivel mostanában a villanypásztorok nem voltak beüzemelve, a vadak igencsak felbátorodtak. Keresztbe-kasba járkáltak a veteményesben, aminek igencsak megrongálták a villanypásztor rendszerét. Mivel hamarosan már veteményezni szeretnénk, nem halogathattuk tovább ennek a javítását sem.

Itt a sarokpontokon kellett oszlopokat cserélni, hogy a vastagabb, erősebb oszlopokhoz jobban lehessen a drótot megfeszíteni.

Oszlopok cserélve, drót megfeszítve. Ismét üzemel a pásztor.

Az állatsereglet igencsak élvezi ezt a korán jött tavaszt. Főleg kan malacunk elégedett, aki egy hete nőnemű hálótársat is kapott. Nagyon fickós lehetett már szegénykém, mert az összeeresztést követő kb. 2. percben már be is cserkészte a lányt.

Itt egymástól eltelve, elégedetten napoznak mindketten.

Malacok érdeklődve vizsgálgatják az egyik cicát, olykor meg is akarják kóstolni.

Azért nem minden öröm és boldogság, gyönyörű Józsikámmal  volt egy kis krízis helyzetünk a hétvégén.

Egyik nap még szépen evett, két nap múlva  meg  már azt látjuk, hogy bágyadt, étvágytalan, időnként furcsán remegnek a lábai. Gábor jött rá, hogy mintha kakálni akarna, de nem tudna. Mindjárt körbe is néztük   a helyén   és bizony   nem találtunk   friss "potyadékot." Először  fecskendővel kapott egy kis étolajat,   másnap  reggel   már  láttuk,  hogy  sikerült  valamit  produkálnia.  Valószínűleg nem   ivott eleget, ezért két napon keresztül napi két liter cukros vizet itattunk vele egy fél literes palackból.   (Én lefogtam  a   szarvánál  fogva,  Gábor  meg  belediktálta  a folyadékot.  Bár  azt kell,  hogy   mondjam nemigen tanúsított ellenállást. Szerintem tudta, hogy csak segíteni akarunk rajta.) 

Kapott egy kis vitamin injekciót is, mivel több kecskés ismerőssel beszélve azt az infót kaptuk, hogy a tél vége felé már unják a szénát, friss zöldre vágynak (de hát az egyelőre még nem igen van) és hogy a bakok kényesebbek, mint   a   nőstények.   Ez   be   is   igazolódott,  amikor   a   sütögetésből    kifolyólag keletkezett   almahéjakra,   csutkákra   úgy   vetette rá    magát, mint szomjas vándor a vizes kulacsra.

Legutóbb meg, amikor átkísértem a helyére az éppen, hogy csak kiserkent zöld hajtásokat kezdte el csipegetni. Azóta szerintem jobban van, szénát és szalmát is eszeget, de szerintem még mindig nem százas.

Malackáink, akiket újabban csak kis vietkongoknak nevezünk, mivel annyit ásnak, fúrnak. Ha sikerül átköltöztetni őket, majd győzhetjük helyreállítani a legelőt.

Végül néhány kép a birtokon élő "vadállatokról." Ezeket a képeket a ház tornácáról készítettem a hétvégén. Azok gyönyörű dám bikák a háztól kb. 70-80 méterre legelésztek (részben a gyümölcsösben, aminek szintén nem üzemel a villanypásztora jelenleg).

Már korábban megfigyeltük a hatfős társaságot. Hajnalban itt legelésznek a legelőn, napközben az akácosban tanyáznak, este pedig felvonulnak a tölgyesbe.  Majd másnap kezdik előröl a körüket.

A kép jobb szélén levő delikvens már elhullajtotta az egyik agancsát.

Egyébként nem különösebben zavartatták magukat, miután észrevettek. Azért is tudtam ennyi képet készíteni.

Talán ő a "fő vezér." Mindenesetre gyönyörű példány.

Amikor így indul a reggel, az a nap már rosszul nem alakulhat. Hihetetlenül hálásak és boldogok, vagyunk, hogy itt élhetünk. Szoktuk is mondogatni, hogy egy vadasparkban élünk. Dámvadak, gímszarvasok, vaddisznók, rókák, fácánok, mind a szomszédaink.

Komplikáció mentes disznóvágás (végre)

Figyelem! Újraszerkesztett verzió! Időközben sógorom átküldte a képeket, amiket készített. Ezekből néhányat bevarázsoltam a blogba.

Azért késlekedtem ennyit a beszámolóval, mivel az eredetileg február első felére tervezett disznóvágást végül el kellett halasztani, az időjárási előrejelzések miatt. Erős hidegfrontot ígértek, viharos széllel. A jóslat ezúttal valóban bevált, az eredetileg kitűzött napon szerintem senki nem tartózkodott volna szívesen a szabadban még percekre sem, nemhogy órákra, sőt egész napra.

Lényeg a lényeg, hogy eltoltuk egy héttel, így végül 18-ára esett a nagy esemény. Szerencsére ezen a napon igen kellemes volt az időjárás. Napos, száraz idő volt olyannyira, hogy a gazda végül a legmelegebb időszakban rövid ujjúra vetkezett.

Én szokás szerint előző este már elbúcsúztam a malackáimtól és szerencsére nem is kellett jelen lennem. A leszúráshoz kértünk egy kis segítséget, fiatal szomszédunk öccse és még két ember feljött, hogy ne a gazdának kelljen a kést fognia. Így egy picit talán könnyebb volt.

Itt zárójelben megjegyzem, hogy eredetileg még három malac vágása volt tervbe véve erre a szezonra. (Kettőt most, egyet később terveztünk.) Ebből végül kettő maradt, mivel Kancsikám (kan malac anyakönyvi neve) novemberi akciója nem múlt el eredmény nélkül.

Íme az ifjú kismama oldalnézetből ...

... és szemből.

A képek önmagukért beszélnek. Nekem már úgy egy hónapja gyanús kezdett lenni, hogy valahogy máshogy gömbölödött a hasa mint a másik kettőnek. Két héttel ezelőtt meg már teljesen egyértelmű lett, hogy ebben bizony malacok vannak. Számításaim szerint most már bármikor megérkezhetnek a kicsik.

Na, de visszatérve a disznóvágásra.

A csapat ezúttal hat főből állt. Rajtunk kívül jelen volt még apukám, anyukám, sógorom és Gábor nénikéje. Azt kell mondjam, hogy szuper kis csapat állt össze. Nagyon flottul ment minden. 11,30-ra már mindkét malac megpucolva, szétbontva. Este 19,30- kor pedig már a vacsora asztalnál ültünk, úgy, hogy csak a zsír kisütése maradt másnapra. (Decemberben semmi vacsora, csak nyomtuk hajnali fél háromig a töltést és az abálást.)

Persze ehhez mi már hajnal 5-kor felkeltünk, hogy az üstök alá begyújtsunk. A többiek pedig akkor indultak otthonról, hogy időben ideérjenek. Kint két nagy kondérban melegedett a víz, bent a sparherden meg három nagy edényben. A forrázás, pörzsölés kombinációját választottuk, mert ezeknek a kis vietnámiaknak igen makacs szőrszálai vannak. Úgyhogy fogyott a forró víz rendesen, de a végeredmény két hófehérre pucolt malacka lett.


Apukám a pörzsölés nagymestere.

A résztvevők mindegyike szépen megtalálta a feladatát: Nenus elsősorban oktató mesteri feladatokat töltött be. A cél az volt, hogy Gábor bontson, ő pedig magyarázzon. Persze a bontást megelőzte a malackák tisztítása. Ebben szinte mindenki részt vett.  Én szokás szerint lóti-futi voltam, meg közben az állatokat is el kellett látnom, de azért be álltam egy kis csontozásra anyukám  mellé, aki ezen kívül a szakácsnői feladatokat is ellátta.

Délutánra maradt a mindenféle töltelékek bekeverése és betöltése. Ismét Gábor volt a nagy keverő mester. Szokás szerint készült mindenféle töltelék: kolbásztöltelék, amiből lett vastag és vékony kolbász, véres hurkába és májasba való és persze disznósajt is készült.

Itt éppen a kolbásztöltelék keverése van folyamatban.

Amíg a gazda kevert, Nenus és a sógor kötözték le a beleket, majd kezdetét vette a töltögetés.

Ez persze már kissé lassabban ment, hiszen a töltőt érzéssel kell tekerni, nehogy szétrepedjen a bél. A vastag kolbásznál Gábor kezelte a töltőt én pedig a belet, a vékony kolbásznál cseréltünk (az nem ment nekem, egyelőre). A cél az, hogy minden munkafolyamatot begyakoroljunk, mert évi 1-2 vágásra még össze lehet toborozni a segítőket, de 6-7 vágás esetén ez már nem működik. Persze önkéntes alapon mindenkit szívesen látunk.

Tekerednek a kolbászok.

Kiterítve a hurkák abálás után.

Íme a végeredmény (a hurkákat leszámítva, abból csak néhány karika májas ment a füstre.) Az összes rúd tele lett. Éhen már biztos nem halunk.



A sült kolbászt, hurkát már leteszteltük. Ezúttal is minden nagyon jól sikerült. A füstölt májas meg egyenesen isteni egy kis kenyérrel és savanyú ubival. Egy karikát két nap alatt eltüntettünk.

A füstölt termékeken kívül persze a fagyasztóba is jutott mindenféle husi, ami kitart a következő vágásig.

Amit a mi disznóvágásainkban szeretek, hogy nincsen feszkó. Nem volt egy hangos szó sem, mindenki jól kijött a másikkal. Alkohol a reggeli pálinkán kívül semmi nem fogyott, azt sem mindenki ivott. Ebből kifolyólag nem is történt semmi galiba (hallottunk már erről muris történeteket). Szóval egy jó hangulatú, viccelődős nap volt.

Számomra újdonságként hájas süteményt sütöttem a nagy napra. (Azért korábban csináltam egy próbasütést, amit a szomszédokon teszteltem.) Szerintem jól sikerült, mert a kb. 40 darabból mindössze pár darab maradt meg másnapra. Kicsit időigényes sütemény, de így legalább a fodorhájat is hasznosítjuk. Persze a hájból jutott a madaraknak is, egy kis darával összegyúrva gömböket formáztunk belőle. Majd a galagonyabokrokon elhelyeztük a kis labdákat.

Nem kellett közhírré tenni, hamar megtalálták a labdacsokat.

Másnapra maradt a zsír kisütése, a húsok elcsomagolása és az elmosogatás. Apukám és Nenus nálunk éjszakáztak, hogy ne kelljen már fáradtan a sötétben hazavezetni. Így ők még ebben is sokat segítettek.

Nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, hogy itt voltatok velünk és segítettek. 😍

Búcsúzóul néhány kép az idei első kis gidáról, aki egy fiúcska lett.

Február 13-án született meg. A reggeli etetésnél először a hangokra lettem figyelmes. Addigra már tisztára mosdatta a mamája, meg is száradt. Valamikor a hajnali órákban születhetett meg.

A tavaly januári plüsskecskémnek lett most egy kicsi plüsse.

Azóta már nagyfiú, holnap már két hetes lesz. Most már megy mindenhova a mamájával.

Lazulós január

Alighogy elkezdődött a 2019-es év és hipp-hopp mindjárt eltelik az első hónap, ami több okból is igen lazára sikeredett. 

Először:  a rekreáció és a megelőzés jegyében élünk a lehetőséggel és igénybe vesszük a mindenki számára elérhető évi 2x15 alkalmas gyógyfürdői kezelésből az első kört. Gábornak 2 éve műtötték a térdét és bár semmi fájdalma nincs, de azért kicsit ropognak az ízületei, az én esetemben pedig a kezeimnek van szüksége egy kis masszírozásra, gyógytornára. Lényeg a lényeg, hogy heti három délután a gyógyfürdőben kezelgetnek minket, így az egyéb tevékenységekre fordítható idő igen lecsökkent.

Másodszor: a hagyományos januári wellness jegyében  ismét sikerült pár napra elutazni egy szállodába, ahol kicsit kényeztettük magunkat úgy kulinárisan, mint wellness szempontból. Nekünk ez a karácsonyi ajándékunk magunknak, tárgyakat már évek óta nem ajándékozunk egymásnak. Mi a közös élményekben hiszünk. Ezt természetesen nem tehettük volna meg, ha nincs nekünk egy Józsi bácsink, aki eközben gondot viselt a jószágokra. Örök hálánk neki.

Harmadszor: az időjárás sem igazán kedvezett a kinti aktivitásoknak. Persze ez minket azért nem riasztott vissza egy kis szabadtéri tevékenységtől a rendelkezésre álló maradék időben. Már ha nem esett vízszintesen a hó, vagy nem fújt orkánerejű szél, mert hülyék azért nem vagyunk.

Végtelenül hosszú listámon (igen, én egy listás lány vagyok) az első helyen szerepelt, hogy a legelőt normális állapotba hozzuk. A tavalyi másodszori kaszálás ugyanis csak részleges volt, ezért helyenként 1-1,5 méter magasra felnőtt száraz növényzet borította a területet. Ezért a gazda nem volt rest és már az óév utolsó napjaiban átszerelte a traktorra a szártépőt és nekiállt a munkának.

A kaszáláskor elmaradt területek októberben.

Az elszáradt máriatövis "ültetvényünk" itt még embermagasságú.

Itt már folyamatban a munka.

Szártépőzés után az egész terület kulturáltan néz ki. Most már jöhet a tavasz, serkenhet a fű.

A konyhakert októberben.

Január végén szártépőzés után. Itt további feladatok a két éves humusszá alakult trágya ráhordása és beszántása.

Még decemberben volt egy igen szeles nap, amit néhány fa már nem bírt ki. Gábor hallotta, amint éppen kidőlt ez a fa. Akkor mindjárt lokalizáltuk a helyszínt és megbeszéltük, hogy mielőbb ki kell hozni onnan, egyrészt a kissé vizenyős területre fagyos időben  könnyebb bemenni a traktorral, másrészt ez egy hatalmas égerfa volt, azok pedig igen romlékonyak. Pár hónap pihengetés így fekve és már csak a rovaroknak, gombáknak egy hatalmas éléstár.

Le is léptem a hosszát, úgy 16 méter hosszú lehetett.

Végül sikerült lejutni az erdőbe, amint látjátok kísérőnk is akadt (a többiek is ott vannak valahol, de Portos az, aki imád rajtunk pihengetni).

Az egyértelmű volt, hogy ekkora átmérőt nem lehet méteresbe vágni, így mindjárt kuglizta.

Eredetileg így akarta kihordani, az én ötletem volt, hogy mindjárt hasogassa is el, akkor én is tudok segíteni. Mert ugyan egy 40-50 cm átmérőjű kuglit meg nem mozdítok függőlegesen, de a hasított darabokat már simán fel tudom pakolni az utánfutóra. 

Végül kétszer tudtuk megtölteni a pótkocsit.

Itt már lassan elfogyott a fa. Az utolsó pár métert már nem volt érdemes összevágni, az már megindult az enyészet útján.

Volt még egy kidőlt akácfa is, azt is feldaraboltuk. Meg még egy csomót a farakatból, ami így  nagyjából a felére apadt. Viszont a felfűrészelt adaggal talán már kihúzzuk ezt a telet.

Ez már a következő fűtési szezon fája, mivel igencsak ráfér a száradás.

A darabolt fából ismét felépítettük  a kerti konyha falát (a decemberi adag közben kiszállt a kéményen), mivel februárban újabb disznóvágás esedékes. Így kicsit szélvédettebb a hely. 

Valamint feltöltöttük a tornácot is.

Örömmel számolhatok be róla, hogy januárban alapfokú füstölői "tanfolyamon" vettem részt. Ugyanis az én egyetlenemnek munkába kellett mennie, közben pedig a szalonnák és a sonkák megértek a sózóban és füstölésre vágytak.

Az első kettőt együtt csináltuk meg (ez volt a tanfolyam), a többi pedig már rám maradt. Végül is nem egy nagy ördöngösség. Először is megtöltöttem a fém tepsit fűrészporral, majd a közepébe egy kis lyukat kotortam. Oda ment egy darab újságpapír és pár darab akácfa gyújtós.

Ezt követte a begyújtás. Meg kellett várnom, míg a gyújtós nagyjából leég.

Akkor egy maroknyi fűrészport rászórva elfojtottam a tüzet. Így mehetett be a tepsi a füstölőbe.

A füstölésnél a lényeg a hideg füst, ezért többször is ellenőriztem, hogy nem gyulladt-e be. Szerencsére minden jól ment. 

Azért igénybe vettem a "telefonos" segítséget és az ötödik füst után felhívtam fiatal szomszédomat, aki már  felsőfokú szinten van disznóügyekben. Megkértem, hogy vessen egy pillantást a termékekre, azt mondta jó lesz ez, csak adjak neki még egy "gyenge" füstöt. Kérdem az milyen? Hát úgy egy fél naposat.

Úgyhogy kapott még egyet. Ez már itt a végeredmény.

Azóta a szalonnát már le is teszteltük. Elöljáróban annyit, hogy én nem vagyok egy nagy szalonna evő. Inkább főtt ételekben ettem eddig, vagy tábortűzön megsütve. Nyersen talán életemben először kóstoltam meg. Ez az a fajta, ami omlik szét a  szádban. Azóta már többször is ettem belőle. Gábor persze jobban ért ehhez, de ő is azt mondja, hogy teljesen más, mint amit eddig evett. Nyilván ebben benne van a malac fajtája és a tartási módja is. Szóval úgy néz ki, hogy ehetőre füstöltem a termékeket. A sózás is megfelelő lett, sós pont amennyire kell.

Ezek mellett már nem sok mindenre maradt időnk, de azért a kecskelányok átestek az ez évi első pedikűrön. Igazából az ősszel elmaradt körmölést ejtettük meg egy kellemesen enyhe, napsütéses januári napon.

Valamint ismét felvettük a harcot egy-vagy több patkánnyal. Az tény, hogy ezek piszok okos állatok. Korábban a takarmányraktárként funkcionáló sátorban telepedtek meg többször is. Mióta azonban megszaporodott a cicák száma és ők, valamint  Málna is rendszeresen időztek a lakókocsiban és  környékén, áttette/ték a székhelyüket az kecskék ólja alá. Feltehetőleg a vastag alomtakaró alatt kellemes meleg van neki/k. Illetve azt is kifigyelték, hogy a kutya és a cicák  nem tartózkodnak huzamosabb ideig az állatkarámon belül. Már valamikor a múlt év végén észrevettem, hogy különös lyukak jelentek meg a malac és a kecskeól környékén. Látni soha nem láttunk egyetlen egyet sem, a lyukak viszont egy kiterjedt alagút rendszerre utaltak. Mindenesetre az elszaporodás elkerülése végett tovább nem lehetett halogatni a dolgot, így egy nap nekivágtunk a hadműveletnek.

A takarmánybeszerző forrásunk ajánlotta, hogy van valami méregpasztilla, ami gázt fejleszt (ő is azt használja a gabonatárolóiban, ha elszaporodnak a rágcsálók), sőt adott is néhány darabot. Kiválasztottunk egy központibb fekvésű lyukat, a többit pedig agyaggal betemettük és bedöngöltük. A malacokat, kecskéket egy kis szemestakarmánnyal messzebbre csalogattuk és amíg ők szemezgettek Gábor bedobta a megmaradt lyukba a méregbogyót és gyorsan letakarta. A fejlődő gáz lefelé terjed és állítólag egy szippantás belőle és vége is a dalnak. Mindenesetre azóta nem látunk újabb lyukakat, de ahol állatok és takarmány van, előbb-utóbb mindig felbukkan egy-egy példány. Most egy időre megszabadultunk a problémától.

Azért, hogy az építkezések terén is történjen előrelépés, az istálló tetejéhez szükséges bádogokat is legyártattuk.

Most már csak a felszereléséhez kellene alkalmas időpontot találnunk.

Január tehát nem volt valami akció dús hónap, de azért történtek előrelepésék. Ahhoz képest, hogy tél van, nem is kevés. 

Legközelebb szerintem a disznóvágás után fogok jelentkezni. Most más felállásban leszünk. Kíváncsian várom most, hogyan mennek majd a dolgok. Addig is legyetek jók.