Nagy fába vágtuk a fejszénket (de szó szerint) II.

Ahogy ígértem már itt is a folytatás. Szóval a kerítés majdnem elkészült, csak a maradék 200 méter drót hiányzott, amit végül Nagyszombaton tudtunk elhozni. Ha már a húsvéti pihenésnek annyi lett, mivel a délelőtt elment az úttal, délután gyorsan összeütöttük  a két kaput a kerítéshez.

Nem egy dizájn darab, de a célnak megfelel. A drót majd a helyszínen kerül rá.

Eredetileg az volt a terv, hogy a vállalkozó végzi a csemeték elültetését a kettőnk közreműködésével , mivel nem kevés darabról volt szó. Sajnos azonban a koronavírus járvány hatása begyűrűzött  a fuvarozó üzletágba is, így bár húsvétot követően Gábor visszament dolgozni, de még aznap este haza is érkezett, mert nem tudtak neki munkát adni.

Így végül az a döntés született családilag, hogy bevállaljuk. Akkor még nem tudtuk, mit veszünk a nyakunkba. Tavaly ugyan én elültettem 3.000 darabot két nap alatt egy ember segítségével, de most több mint a háromszorosa várt ránk.

Első nap miután az állatokat elláttuk, megérkeztünk a tett helyszínére mindenfélével felpakolva.

Hoztuk a maradék négy tekercs drótot, amiből kettőt már le is tettünk, 2.000 darab csemetét, valamint az egész napos munkához némi elemózsiát és innivalót. Mert bár a háztól légvonalban nincs messze a tölgyes (kb. 100 méter), de mivel köztünk van a mocsár, amin gyalogosan is nehezen, traktorral meg sehogy sem lehet átjutni, ezért körbe kell menni. Ami azt jelenti, hogy nagyjából 400 méter után lehet visszakanyarodni a dombra és úgy fel, körbe így több, mint 1 km az út. Így idő és energiaspórolásból inkább a piknikezés mellett döntöttünk.

A kerti vermelésből kiszedett csemetéket fönt újból el kellett vermelni, mert nem akartuk kockáztatni, hogy az egész napos levegőn tartózkodás miatt kiszáradjon a gyökerük. A gondos gazda még jól be is locsolta őket.

Majd kezdetét vette a hadművelet. Hónom alá csaptam egy köteget, ami 50 darab (később már 2 köteget, hogy ne kelljen annyit szaladgálni), a gazda meg megragadta az ékásót és hajrá.

Csemete ültetés első számú eszköze: az ékásó.

A  folyamat a következő volt, gazda bökött egyet az ásóval, majd tágított egy kicsit a lyukon.

Én belehelyeztem egy csemetét.



Majd ő az ásó segítségével visszatolta a földet a csemete tövéhez.

Majd sarokkal odataposott, hogy nehogy levegős maradjon a gyökér körül, mert akkor könnyen kiszáradhat. Majd ezt lehetett ismételgetni több ezerszer.

A szakmai irányítónk tavalyi ültetéskor mondta, hogy két ujjal meghúzva a csemetét, az  nem mozdul meg, akkor jó volt az ültetés.

A homokos talaj némileg könnyebbé tette a munkát, néhol, meg nehezebbé. Simán le tudta bökni az ásót (ott ahol nem járták le a gépek), viszont volt olyan, hogy ahogy kihúzta  a homok visszafolyt a gödörbe, ilyenkor újabb kör kezdődött.

Nagy merészen neki indultunk első nap a 2.000 darab csemetével (a vállalkozóknál állítólag ez a norma egy párosnak), amiből végül 1.200 darabot sikerült elültetnünk. Jó az is igaz, hogy inkább csak egy 6 órás munka nap alatt.

A slusszpoén a nap végén jött, amikor hullafáradtan, koszosan indultunk volna hazafelé és azt tapasztaltuk, hogy bizony be lettünk zárva. Nem volt rés a pajzson, meg kellett bontanunk a drótot, hogy egyáltalán mi kijussunk, a traktor továbbra is fogoly volt.

Időközben felkerült a maradék drót a helyére, csak történt egy kis malőr.

A helyzet az volt, hogy ahogy írtam is első körben 500 méternyi drótot húztak ki a munkások. A vállalkozóval viszont megbeszéltük, hogy legkésőbb amikor mi elkezdjük ültetni a csemetéket, be kell fejezniük, mert egy éjszakát sem akartunk megkockáztatni, hogy a nyitott kerítésen bejáró vadak esetleg felfedezik a csemegét. Ugyanis képesek egy éjszaka alatt felfalni, amit mi napközben kiültettünk.

Reggel hívtam is az emberünket, aki ígéretet tett, hogy délután jönnek és befejezik. A bibi csak az volt, hogy ő  csak kirakta az embereket és személyesen nem volt jelen. Szóban ugyan elmondta nekik, hogy a kapunál kezdjenek egy tekercset és azt csak hajtsák rá, de ez mit sem számított. Sőt az sem, hogy amikor meghallottuk, hogy megérkeztek, az én emberem is odament hozzájuk és ő is elmondta ugyanezt. Mire odaértek az ominózus kapu nyíláshoz, ezek az infók, huss, elszálltak és nem tűnt fel nekik, hogy az amúgy 3 méteres oszlop köz helyett ott  majdnem dupla annyi távolság van,  meg hát valahol biztosítani kellene a ki-bejárást, oda is odafeszítették a drótot, mint a pinty.

Nem akartam hinni a szememnek, mikor odaértem (a gazda a traktoron zötyögött utánam) és nézem egyik oldalt, oda van szegezve, nézem a másik oldalt, oda van szegezve, elmegyek a kerítés végére, hátha ott van egy nyílás (bár traktorral ott nem tudott volna kijönni), ott is oda van szegezve.

Hát bizony elkapott a harctéri idegesség és sűrűn emlegettem őket, remélem csuklottak is.

A vége az lett, hogy egy helyen, ahol össze lett fonva a két tekercs, végig szét kellett bontani, hogy mi kiférjünk. Gyalogosan fel a házig, majd a gazda vissza mehetett egy fogóval, hogy a kapunyíláson végigcsipkedje a drótot és úgy tudta felhozni a traktort. Ja és mindehhez volt vagy 30 fok árnyékban.

Azután másnapra felszívtuk magunkat és sikerült közel 1.600 darabot elültetni, de így is négy húzós nap volt, mire a teljesen csupasz területeket és a lékeket (az erdőben levő csupasz foltok) beültettük. A bibi csak az volt, hogy a 8.000 darabból 2.500 még meg volt.

Egy tölgycsemete, ami már levelet is bontott. Sajnos nagyon száraz a talaj. A napokban olvastam, hogy az elmúlt 120 év harmadik legaszályosabb áprilisa volt az idén. Nagyon kellene rá a csapadék, hogy megmaradjon. Bár ültetés után végül esett némi eső, csak a sokszorosa kellene.

A tölgyek elültetését követően  elmentünk az akác csemetékért, ahonnan végül 1.300 darabot hoztunk el, mondván úgy is ott a sok tölgy, majd azzal feltöltjük az üres helyeket, ha ez a mennyiség nem elég. Ez szerencsére pikk-pakk ment másnap el is ültettük az összeset, plusz a maradék tölgyből még 200-at.

Akác-csemeték elültetve.

Munkaközi szünet. Reggelire szendviccsel, ebédre meg valami egytálétellel készültem. Sőt bevallom, ebéd után még el is heveredtünk egy 20-30 percre szunyókálni,  ami után újult erővel tudtuk folytatni a nem könnyű munkát. 

Az ültetés alatt gyakorlatilag folyamatosan mozgásban voltunk. Léptem, hajoltam, léptem, hajoltam. A gazda meg folyamatosan lépett, bökött, lépett, bökött. 45-50 percenként meg mehettem az utánpótlásért, ami sokszor több száz méterre volt, ha már eltávolodtunk a vermelés helyszínétől. Ráadásul dombnak fel-le, úgyhogy izomlázunk is lett az összes porcikánkban.

Végül öt nap alatt elültettünk csaknem 7.000 darab csemetét. Ekkor végre meglátogatott minket a szakmai irányítónk, hogy megnézze a kerítést és az ültetést. Mikor megtudta, hogy van még vagy 2.500 darab csemete, mondta, hogy nyugodtan ültessük be a megmaradt pásztákba, nem baj, hogy olyan helyre kerül, ahol zár fölötte a lombkorona, kap majd fényt oldalról.

Mi meg nem vitatkoztunk, meg a csemeték már úgyis ki voltak fizetve, ezért nagyon kelletlenül, de újból nekiálltunk és még 2.100 darabot bepasszíroztunk a már amúgy is tele lévő területbe. Viszont még így is maradt 400 darab. Ezeket a konyhakertből kitelepítve, kicsit széjjelebb szedve elvermeltük hátrébb. Locsolgatjuk őket, aztán vagy megmaradnak vagy nem. Ha igen, akkor ősszel még lehet vele pótolni a meg nem eredt csemetéket. 

Végül az ültetési munkálatokkal sikerült csaknem 200.000 Ft-ot megspórolnunk a 6 napi munkával, ami nem is olyan rossz kereset. 

Miután az ültetéssel végeztünk eljött végre a kapu felszerelésének ideje.

Először a drótot kellett rárögzíteni, ami a fentebb már említett "okos" emberek miatt csaknem kicsi lett, de végül megoldottuk.

Majd a szárnyakat rögzítettük az oszlopokon.

Amikor szükség volt rám, akkor segítettem a gazdának, amúgy meg az akáccsemetékkel voltam elfoglalva.

Helyén is van mindkét szárny.



Azokat ugyanis nem elég elültetni, hanem minden egyes darabot vissza kell metszeni kb. négy ujjnyira. Különben minden szemből elkezd hajtani és bokrosodni fog, így viszont a gyökerét tudja erősíteni.

Az ültetést követő 4. héten így néznek ki.Visszametszve, de látszik, hogy mindegyik szépen megeredt, tele van levélkékkel.

A tölgyek változatos képet mutatnak. Van, amelyik levelet, sőt leveleket bontott már, van, amelyiken kipattanóban van a rügy(ek), és vannak olyanok is, amelyek nem mutatnak életjelet, de ez talán még nem jelenti azt, hogy teljesen végük. Talán csak kicsit későn érő típusok és hamarosan ők is mutatnak valami életjelet.

Mivel ez csak egy fél napot vett igénybe, hogy ne üresen kelljen visszamenni, mindjárt úgy készültünk, hogy neki kezdünk a kivágott fák feldarabolásának.

Nem is fért fel egyszerre az összes guriga.

Mivel tölgyfáról volt szó, nem elég felfűrészelni, hasogatni is kell, amíg friss. Egyrészt a száradás miatt, másrészt, mert később kézi erővel esély sincs rá, annyira kemény.

Még szerencse, hogy a legutóbbi takarmányvásárláskor  a gazdaboltban sikerült rábeszélnem a gazdát, hogy vegyen már egy rendes hasító fejszét. A mienk ugyanis nem kimondottan arra a célra készült. Így is megküzdött egyes nagyobb darabokkal. Volt hogy szabályosan visszapattant a fejsze, úgyhogy alig látszott, hol vágott oda.

Ez itt már a tölgyfából épített rakat. A gazda hasogatott, én meg építettem.

Bár alig jöttünk ki a télből, nekünk már 5-6 köbméternyi hasogatott fa szárad a következő  szezonra várva. Ha jól számoltam, március-áprilisban 13-14 pótkocsinyi fát hordtunk ki az erdőből és hasogattunk fel.

A megmaradt törzsek 2,5 méterenként darabolva. Szeretnénk majd pallónak, deszkának felfűrészeltetni. Ezúttal azonban esély sincs arra, hogy ezt helyben megoldjuk (pár éve vagy 30 m3 fenyőrönköt fűrészeltünk fel helyben), hiszen ezeket a rönköket nem lehet kézzel mozgatni, akármilyen erősek is az emberek. 

Ezzel tehát lezárult az év projektje, amivel egy nagy teher került le a vállunkról. Ezután már csak kisebb szabású feladatok várnak ránk, mondjuk abból van számtalan.

Egy kép a két évvel ezelőtti telepítésről. Ezek már jó 3 méter magas égerfácskák.

Ez pedig a tavalyi ültetés. Itt is szépen látszanak a sorok, csak még kisebbek a fák.

Az utóbbi három tavaszon tehát összesen 21.000 facsemetét telepítettünk Málnáskertben. Azt hiszem a Föld oxigéntermeléséhez ezzel kellő mértékben hozzájárultunk.

A fenti iromány már elkészült úgy 1,5 hete. Azóta szerencsére a múlt héten esett kétszer olyan 10-12 mm csapadék és jelen pillanatban is esik nálunk Málnáskertben. Szorítsatok, hogy a csemeték megmaradjanak.

Nagy fába vágtuk a fejszénket (de szó szerint) I.

Örömmel jelenthetem be, hogy Málnáskert ez évi, legnagyobb szabású projektjét április 26-ával sikeresen teljesítettük. Aki fel szeretné frissíteni az előzményeket, a Januári kényszerpihenő (febr. 8.) és az Erdészeti és kertészeti munkálatok (márc. 7.) című blogbejegyzésben megtalálja az ezzel kapcsolatos eseményeket. Nem akarom ismételni magam, ezért onnantól veszem fel a fonalat, ahol abbahagytam.

Szóval az elsődleges feladat a dzsungelszerű aljnövényzet eltávolítása volt, ami részint szederindából, részint seprűzanótból állt, ami jobbára elfásodott, csuklóvastagságú szárakat növesztett az elmúlt évek alatt. A korábban bevetett MTZ traktor nem bírt a feladattal, ezért március végén végül megérkezett egy LKT traktor, ami kimondottan erdészeti munkákra van kitalálva.

Munkában a gép.

A traktorral együtt jött még két ember láncfűrésszel, mert a szederindás bozótot a gép úgy letolta, hogy szinte nyoma sem maradt. Viszont a már említett zanótot először ki kellett vágni. Tehát az emberek fűrészeltek, a gép pedig folyamatosan tolta le a domb aljába az aljnövényzetet.

Dombtető  kipucolva.

A domb alján ilyen sáncok keletkeztek.

A korábban egyszer már betelepített akácos ismét tiszta, csemetékre várva.



A domb keleti oldala is kész, csak a traktornyomok maradtak hátra.

Azért, hogy véletlenül se menjenek egyszerűen a dolgok, ennek a gépnek a hűtője lyukadt ki, így alig több, mint fél nap után levonult a brigád, hogy megszereljék a masinát. 

Ekkor az északi oldal még hátra volt. Végül némi technikai szünet után, április elején jött vissza a gép.

A ház előtt állva  ennyi látszik a munkálatokból. Folyamatban az északi domboldal tisztogatása.

Közben persze mi sem tétlenkedtünk. Két darab cseresznye fa várt felfűrészelésre és hasogatásra. Az egyiknek teljesen kifordult a gyökere és elszáradt, a másikat meg egy vihar törhette ketté, ezért az is ki lett vágva.

Mivel igen vastagok voltak a felfűrészelt gurigák, a helyben hasogatás mellett döntöttünk. Én ugyan csak nézője voltam a műveletnek, de nekem fájt sokszor, hogy már hanyadszor kell odacsapnia szegény emberemnek és a tuskó meg sem rezzen.

Tele a kocsi, mehetünk.

A már említett beteg tölgyfákból végül négy lett kivágva, úgy, hogy előtte az erdőfelügyelő asszony személyesen jelölte meg, hogy melyikeket lehet. 

Szerintünk lett volna még néhány, ami ránézésre elég betegnek tűnt, de megnyugtatott minket, hogy nincsenek azok olyan rossz állapotban. És neki volt igaza, a négyből végül ezen az egyen látszott kivágás után, hogy beteg. Ebből teljes egészében tűzifa lesz.

A többinek csak a külső kérgét támadták meg az élősködök.

Döntés után az LKT kivonszolta a legelőre a hatalmas fatörzseket.

Amíg az erdőtisztítási feladatok zajlottak, nekünk a kerítésanyagról, úgymint oszlopok és drót kellett gondoskodnunk. A szakmai irányítónk tett lépéseket ez ügyben, de olyan árak jöttek ki, hogy dobtunk tőle egy hátast. Végül oszlop ügyben a tisztást végző vállalkozó segített. 25 %-kal olcsóbban jöttek az oszlopok, ami 230 darabnál azért nem mindegy és még ajándékba kaptunk vagy 15 darabot.

Itt már helyükön az oszlopok nagy része (némelyik még bedöngölésre vár, azért csálé.)

A drótért végül a gazda szülővárosáig kellett elmennünk, ráadásul kétszer is, mert első körben a szükséges 700 méterből csak 500 méter volt meg. De még így is megérte, a kis utánajárással majdnem 200 ezret spóroltunk az oszlopok és a drót árán.

Itt már húzzák ki a drótot.

A terület kipucolása, a kerítés megépítése után már csak a pászták meghúzása volt vissza.

Ezek tulajdonképpen árkok, amelyekbe a csemetéket kell ültetni. Ezáltal mélyebbre, nedvesebb rétegbe kerül a gyökere és a csapadék sem rohan el mellöle, ha végre esik az eső.

Vége az első felvonásnak, folytatás hamarosan következik.

Malacék a birtokon

Az egyszem túlélő malacka egy fiúcska, ma éppen négy hetes és most már nagy valószínűséggel megéri a felnőtt kort. Az első napokban egy lyukas garast sem adtam volna a bőréért, most viszont már egy igazi kis vasgyúró.

A papa kicsit morcosan néz a nagy agyaraival, habár a világ legszelídebb és kedvesebb kan malaca és hozzá igen félős.  

Érdekesség, hogy a lányokhoz való átjutás szándékával megrágcsálta a karámra rögzített vashálót és közben letörte az egyik agyarát. Amit azóta, ahogyan a képen is látszik szépen visszanövesztett.

A papa az esti ágyazás után. Bizony minden este szépen feltúrkodják a szalmát és pihe-puha ágyikót vetnek maguknak.

A családi idillnek azóta sajnos véget vetettünk, mert a papa már megint kezdte kerülgetni a mamát és ahogy már írtam ezt a kocát sajnos le kell selejteznünk.

A mama és a baba immár az új lakhelyükön. 

Viszont a kicsi simán átfér a rácsok között, ezért gyakran megy láthatásra a papához. Itt éppen együtt napoztak és aludtak, de sajnos mire kattintottam a picur felugrott. Pedig olyan édesek voltak együtt.

Na, ez például elképzelhetetlen, hogy egy kecskebak bármiféle gyengédséget mutasson a gidája iránt, ő csak riválist lát bennük.

A kis kecskék előszeretettel ugrándoznak a pihengető vagy éppen álló malacokon, ők pedig egy cseppet sem zavartatják magukat. Sőt szerintem még élvezik is a kecsketalpas hátmasszázst. Itt épp a fékvős verzió látható.

Az ikrek szépen szimmetriában  elnyúlva egy homokgödörben (ők a tavalyi már nem is olyan kicsi malacok).

Tegnap délelőtti szieszta. Az összes malac eldőlt, mint a rohadt nád és ki az ólban, ki a szabadban élvezte az édes életet.

Kismalac és Porthos, a cica, aki odaszokott a malacok vályújához. Mivel az első héten kifejt kecsketej még nem alkalmas emberi fogyasztásra, a kis család kapta meg bónuszba. A macsesz pedig ezt kifigyelve beállt harmadiknak a vályú mellé és együtt kajált a malacokkal.

Most már bizony a kicsi is próbálkozik, csak  még magas az a fránya vályú.

Ezek bizony nem saját jószágok. Az állatbirodalom mögötti erdőben legelésznek, attól kb. 10 méterre.

Fényes nappal nem nagyon volt még lehetőségünk vaddisznókkal találkozni. A gazda szólt, hogy menjek gyorsan. Én meg távcsövet és fényképezőgépet felkapva rohantam. Sajnos a sok ág meg a magas aljnövényzet miatt nem sikerült jobb képet készítenem róluk. Mivel pont felőlük fújt a szél, elég sokáig nem vettek minket észre. Akkor viszont szépen elkocogtak és ekkor derül ki, hogy két anya volt a kicsinyeivel, csak a kis csíkosak ki sem látszottak az aljnövényzetből.

Régóta visszatérő kosztosaink. Rendszeresen megjelennek etetésekkor és a malacok által kikotort daraszemekből még ők is jól laknak. Citromsármány a becsületes nevük.

Egy még közelebbi kép a madárkáról.

Ebből meg kiderül, hogy a több funkciós "építmény" az állatudvarban a kecskéknek játszótér a malacoknak meg kiváló vakarászós hely. 

Remélem tetszett ez az irományom is és továbbra is velünk tartotok ezen a kalandos, izgalmas és szép úton.

Kicsi öröm, kicsi bánat

Április 24-én végül világra jött a szezon utolsó  kecske babája Málnáskertben. Lulu és Tündér gyerkőcei  ugye már megérkeztek Nagycsütörtökön és Nagyszombaton. Ezért nagy várakozás előzte meg az utolsó ellést, ami ahogy a cím mutatja örömöt és bánatot egyaránt hozott. Néha már kezdtünk kételkedni benne, hogy egyáltalán vemhes-e a mama. Mi ugyanis legkésőbb április 15-ig vártuk az ellést. Bár most, hogy utána néztem, akár 165 napig is elhúzódhat a vemhesség, főleg ha több gidával vemhes az anya. Így végül április 30-a lett volna az utolsó napja.

Előtte való napon már gyanús volt nekünk, hogy nem igen akart kimenni a többiekkel legelni. Nagy nehezen azért kibattyogott, de rövid idő után vissza is állt a karámajtóba, hogy be akar menni. Akkor meg mindjárt bevonult az ólba. Ezért azt gondoltuk, hogy még aznapra meglesznek a babák. Este már láttuk, hogy ebből inkább másnap reggel lesz. 

Másnap (pihenőnap lévén) 7,00 óra körül ébredtünk, én csak a pizsamára felrángattam valami kinti cuccot és már ugrottam is bele a gumicsizmámba és a fényképezőgéppel együtt vágtattam ki az ólba az urammal együtt.

A mama épp a harmadik gidát mosdatta, aki nagyon aprócska volt. Ez a gida percekkel előtte csusszanhatott ki a mamájából.

Sajnos a másik két tesó már semmilyen életjelet nem mutatott. Pedig szépen le voltak tisztogatva. Lehet, hogy már eleve holtan születtek. Sajnos Lilikének ez a második ilyen hármas iker ellése és az utóbbihoz hasonlóan most is csak egy gida maradt életben.

Itt már a mosdatás után a lábra állással próbálkozik.

Még mindig vizesen és ingatagon, de áll a saját lábán.

Itt is megvártuk míg szopizni kezd, akkor hagytuk magára a kis családot. A mamának annyi a teje, a gidának meg olyan csöpp a szája, hogy az első naptól kezdve fejni kellett. Sőt a jobb tőgyet le is kellett ragasztani egy időre, hogy a másikat is szopizza. Az egy szem gida táplálása mellett így is jut nekünk napi 1-1,5 liter tejecske.

Azóta már 11 napos nagy legény lett és most már együtt bandázik a többiekkel.

Bal mellső lábán fehér karkötőt visel és olyan cuki selymes és úgy szuszog, amikor dajkálom. Órákig tudnék ücsörögni és simogatni a kis puha testét.

Itt is volt némi hasmenés az első napokban, úgyhogy a probléma elkerülése végett ismét kecske popó áztatásra kényszerültem. Megint csak egy diónyi gombócot kellett leáztatnom a gidáról, hogy normálisan nézzen ki.

A végeredmény tehát a három anyától öt gida, amiből három gödölye és kettő bak. Ezek végül is jó számok, tekintettel arra, hogy maximum hat gidát vártunk.

Tündér gidái szombaton voltak három hetesek. Szépen fejlődnek és már kijárnak a nagyokkal legelni, legalábbis utánozzák őket.

Néhány közös fotó: én az egyik párossal.

Imádni valóak.

A gazda a másik párossal.

Metálfekete kiskecske.

Hát ezek bealudtak.

Szabadtéri legelészés a nagyokkal közösen.

A négy muskétás.

Azért ők még hamar elfáradnak.

Bendegúz szeret kimagaslani a többiek közül.

Lili egyébként egy tipikus helikopter anyuka. Folyton ott köröz a fia mellett és egyfolytában aggódik. Ma is csak úgy volt hajlandó kijönni legelni, hogy fogtam és kitettem a kicsit a karámon kívülre.

Pedig a kicsi ügyes játékos, de a mama mindjárt megjelenik a képen: " Jaj, kisfiam, csak le ne ess!"

Hamarosan újabb beszámoló következik. Addig is legyetek jók, ha tudtok!