Szénázunk

Legutóbb esőért sóvárogtunk, hát most megkaptuk. Múlt héten szerda este (szerencsére épp etetési időben) olyan zivatar csapott le ránk, hogy fél óra leforgása alatt kb. 50 mm esett le. Onnan tudom, hogy a bográcsunk üresen  állt a szabadban és után a kis vonalzómmal megmértem a benne lévő vizet. Persze ez nyilván nem egy hivatalos mérési módszer, de hát "szegény parasztnak" kreatívnak kell lennie, hát azt használ, amije van.

Azért írtam, hogy szerencsére etetési időben, mert így pont kint voltunk, amikor kitört a vihar és így megmaradt a szerszám és takarmánytárolóként is funkcionáló sátrunk. De csak azért, mert ketten kapaszkodtunk bele és úgy tartottuk vagy negyed órán keresztül. A kis piszok malacok ugyanis az összes rögzítő pecket kitúrták, a sarokrögzítő köteleket pedig a három év alatt a nap már megette és amilyen "gondosak" voltunk nem pótoltuk őket. Persze megpróbáltuk gyorsan rögzíteni pár helyen, de pillanatok alatt bőrig áztunk, a szél meg csak emelgette, így végül már csak belülről kapaszkodtunk bele és reménykedtünk, hogy nem szállunk el mint Mary Poppins.

Péntek éjszaka újabb felhőszakadás volt, így gyakorlatilag két nap alatt leesett kb. egy havi csapadék mennyiség. Amivel nem is lett volna gond, ha a szénát már bebálázva be tudtuk volna tárolni a szomszédhoz. 

Május végén,  ahogy már említettem  megkezdődött a kaszálás. Ment minden szépen simán, amikor is a harmadik alkalommal a kasza elkapott egy a fűben meglapuló gerendát. (Hogy hogyan került oda, fogalmunk sincs.) Egy nap technikai szünet után (szerencsére volt tartalék alkatrész) június 1-re be is fejeződött a kaszálás. Akkor derült ki, hogy szomszédunk a bálázóját még sem tudja beüzemelni, ezért megkezdődött a telefonálgatás, hogy valakit találjunk, aki ezt a műveletet elvégzi. 

Lényeg a lényeg, hogy az azt követő pár napban senki nem tudott jönni, így a szénát a földön érte a két hatalmas felhőszakadás. A problémát fokozta, hogy már össze lett sodorva, így vastag csíkokban kapta az esőt, emiatt az alja nem tudott rendesen kiszáradni.

Egyedül Józsikámnak van kimenője, mióta le lett kaszálva, hogy ne dúlják szét és piszkítsák össze a téli kajájukat.

Ilyen csíkokba sodorta össze a gép a szénát.

Végül ma tudtuk megkezdeni a kármentést, azaz bebálázni a felső réteget, ami azóta kellőleg megszáradt, az alja ugyanis már elkezdett berohadni. Jelenleg is folyik a művelet, úgyhogy még nem tudjuk mi lesz a végeredmény, azaz, hogy hány szénabálát sikerül "legyártani."

Én közben megint pártában maradtam, a szomszéd is csak egyedül tudott jönni, hogy megkezdjük a bálák összegyűjtését. Van egy jó kis utánfutója, amire kb. 50-60 darab felfér egyszerre. Neki is álltunk: a traktort "önjáró" üzemmódra kapcsolta, csak néha igazított a kormányon és elkezdtük felpakolni. A gond csak az volt, hogy én a 165 centimmel max. a harmadik emeletig tudtam emelni (odáig is csak kínkeservvel), pedig öt emelet magasan fér. Úgyhogy végül kért külsős segítséget. Ezért tudom most folytatni a blogírást, amúgy szerintem sötétedésig kint lettem volna. 

Megnyugtató, hogy ma fedél alá is tud kerülni a téli takarmány, mert az elmúlt két évben még ennél is döcögősebben ment ez a kaszálás-bálázás dolog. Ha pedig szerencsénk lesz, akkor ősszel lehet még egyszer kaszálni és mivel már okosabbak vagyunk, csak az előtt  lesz összesodorva a széna, ha már meg van a konkrét időpont, hogy mikor jön a bálázó. Akkor ugyanis sokkal könnyebben kiszárad és nem tud berohadni, ha esetleg kap közben esőt.

Amilyen furán folyik manapság az erdőgazdálkodás, nem úsztuk meg ennyivel a kaszálást. Mire az uram hazaért, addigra a frissen ültetett "égererdőcskét" ugyanis felverte a derékig érő csalán és jó nagy területen a kb. két méter magasan a nád. Aki még nem próbálta, annak elárulom, hogy rohadt nagy szívás úgy lekaszálni a nem kívánatos növényzetet, hogy azért a csemeték megmaradjanak.

Itt már a kiszabadított fácskák. Szerencsére elég jó a megeredési statisztikánk. Bár sikerült egy párat kicsapni a gazzal együtt.

Elég nagy területtel sikerült végeznie. Szépen látszanak megint a sorok.

Itt látszik, hogy mennyivel magasodik a csemete fölé a nád. 

A csemete fölső kb. 30 centis világos zöld része már az ültetés után nőtt. Ezek szerint jól érzi magát.

Mivel most csak egy hetet maradt a gazda, így nem sikerült végezni ezzel a művelettel. Folytatás következik legközelebb.

Az istálló projektnél az árok elkészült és a kábel már bent várja, hogy az áram keresztül-kasul járja.

Azért a dobról való legurgatás nem volt olyan egyszerű. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a traktor után kötjük  a dobot és a kábel szépen lassan letekeredik róla, valahogy így.

Csakhogy a rögzítő kötél folyamatosan beakadt dobon egy hasadékba, így végül mi görgettük végig a dobot. Nem  mondom,  izgis  feladat  volt  a  gurigatni a dög  nehéz  gurigát a hepe-hupás  talajon,  de végül megoldottuk. A villanyszerelő el van havazva, talán a héten ideér, hogy  elvégezze a rákötést. 

A röpke egy hétben ennyit sikerült intézni azon túl, hogy szinte minden reggel öt órakor a felkelő nap már a kertben talált minket. Befejeztük a kukorica kapálását, amit azóta már újra is kezdtünk. A hihetetlen mennyiségű csapadék a gazféléket is felturbózta.

Viszont a tök helyenként (mert azért vannak aprócska példányok is) jelenleg a kukoricával egy magasságban van.

Ma levertem két karót a baboknak és két sor magasan kifeszítettem madzagokat abban reménykedve, hogy ebbe tudnak kapaszkodni és nem kell minden egyes babnak külön karót leverni.

Tegnap este elültettem a maradék palántákat, ezek mind saját nevelésűek. Mostanra nőttek meg annyira, hogy szabad földbe mertem őket bocsátani.

Hát sajnos a káposzta palántáimból nagyjából ennyi maradt. A rukkolával sem jártam jobban, arra is rájárnak valakik.

Bármennyire is hihetetlen, de így néz ki a takarmányrépa négy nappal a kapálás után. Igaz, hogy előtte meg nem mondta volna senki, hogy a majdnem térdig érő gazban valami hasznos is lapul. Azok a világos zöld valamik a répák, hát sajnos elég gyéren keltek ki, helyenként olyan aprócskák, hogy szinte nagyítóval bogarásztam ki a gaz közül őket. 

Azért az eső nekik is jót tett. Igazából a szénát  leszámítva  mindennek: a legelőnek, a  frissen  ültetett facsemetéknek és persze a veteményesben lévő összes növénynek nagyon jól esett.

A gerilla krumplik egyre szebbek. Úgy látszik őket nem annyira találták meg a bogarak. Azért, hogy ne unatkozzak, a krumplisok mellé most már megjelentek a poloskák is. Most már reggel és este is átnézem a krumplikat, sőt még a paradicsomokat is. Az egész nem tart tovább tíz percnél és így nem tudnak akkora kárt okozni. 

A hétvége óta pedig már megkezdhettük a saját krumplink fogyasztását is. Jó érzés, hogy csak lemész és kiszeded a földből. Persze tudom, hogy nálam tapasztaltabb kertészek már jóval korábban és több mindent tudnak szüretelni a kertjükből. Nekünk ez még csak a harmadik évünk, de igazából az első, amikor komolyabban tudunk vele foglalkozni.

Ez kérem szépen a trágyadombunk. Igazi tökültetvény alakult ki spontán.

Bizony már jönnek is rajta az apró tököcskék.

Körös-körül mindenhol tök.

Közben az áprilisban vetett borsót tegnap leszedtem. Kicsit késve, de azért még ehető. Apukám pont itt volt és ki is fejtette. Amiért nagyon hálás vagyok, ugyanis az elmúlt három év eredményeként alagút szindróma alakult ki a kezemben. A megduzzadt inak vagy mik nyomják az idegeket, amitől zsibbad és fáj. Ahogy a neurológusom mondja "nem szoktam a szántást". Úgyhogy csuklórögzítő és kenőcsök vannak már most is, és kezelések várnak rám, hogy javuljon az állapotom. De az sem jó ám, ha nem használom, mert akkor meg ödémás lesz. Szóval marad továbbra is a jó kis kerti munka, meg ganézás meg minden, ami a gazdaságban adódik. 

Na, de vissza a borsóhoz. Egy sornyiból lett egy kiló. Ezenkívül van még négy sorom, amit később vetettem, ott majd jobban résen leszek, hogy időben le legyen szedve. 

Sajnos most kaptam a hírt, hogy a bálázógép is elkapott valami karót vagy buckát és szétment a hajtása, haza kell vinni, hogy a gazdája megreparálja. Ma már biztosan nem tudja befejezni. Egyelőre kétszáz darab készült. Mondom, hogy nincs szerencsénk ezzel a dologgal.

A márciusi malackáim úgy néznek ki, mintha lenyeltek volna egy kisebb sárgadinnyét. Mondjuk az étvágyukkal nincs is gond. Mivel "művészbejárót" akarom mondani kijárót készítettek maguknak (a kapu alatt úgy megtúrták a földet, hogy ha nehezen is, de még ki tudják préselni magukat) ezért ők gyakorlatilag nonstop kint garázdálkodnak. Legelésznek, illetve amint meglátnak a sátorhoz közeledni körém gyűlnek, hátha csurran-cseppen valami. Persze sokszor nem tudom megállni, hogy ne szórjak eléjük egy kis extra darát, amire azután lelkesen rávetik magukat.

A legkisebbek már hat hetesek lesznek a héten. Kettőt el is visznek fiatal szomszédaink. Most már elég nagyok, amint a képen is látszik bőszen eszik már a darát is.

Esti etetéshez felsorakozva. Csak úgy habzik némelyiknek a szája, úgy beindult már a nyálelválasztás.

Kicsit körülményes a vacsi kiöntése, de azért eddig még mindig megoldottuk.

A kép előterében levő apróbbak persze már megkapták a saját adagjukat, de azért itt is próbálkoznak.

Nem átallanak belemászni a vályúba sem.

Na tessék, így néznek ki kaja után. Hát, malac az összes. 

A következő etetésnél azonban már patyolat tiszták. Szépen körbenyalogatják egymást, itt egy szem dara nem sok, annyi sem vész kárba. Egyébként a darálót is rendszeresen nyalogatják. 

A rózsaszín mami külön kap enni kicsit bőségesebb adagot, mert amúgy kicsinysége folytán a vályúnál nem sok esélye lenne. Az alábbi videón látszik, hogy milyen körülmények között tudja elfogyasztani a vacsoráját.

Jelenlegi legkedvencebb kedvencem (mert persze imádom az összeset.)

Szokásos esti babusgatás.

Nem tudom megunni.

Gazdi próbál itatni. Láthatóan nincs könnyű dolga, valaki beköltözött az edénybe.

Hölgykoszorúban.

Fiúk egymás között.

Ja, egyébként Józsikámról van egy édes sztorim. Megosztom veletek. 

Az úgy volt, hogy már egy ideje szeretnénk, hogy ténylegesen a birtok legyen a hivatalos  lakcímünk. Ahhoz viszont be kell rajzoltatni a házat a térképre a Földhivatalnál. Ahhoz földmerő kell, aki kiméri a pontos helyét. Múlt héten meg is jelentek valamelyik nap. Méricskélik a sarkokat, amikor is a földmerő segéd meglátta az északi oldalon fekve hűsölő Józsikánkat. Mivel mi ismerjük, mindig elfelejtjük milyen érzést vált ki azokból, akik először megpillantják.

A srác mindjárt közölte is, hogy ő  ezen az oldalon nem mér. Az uram erre odaszól Józsinak: " Józsikám, a földmerő emberek félnek tőled, menjél már arrébb légy szíves." Józsi kecske ekkor szép komótosan feltápászkodott és elbattyogott a háztól távolabb. Na, nézett is mindkét földmérő, hogy mi ez. 

Muszáj volt megörökítenem ezt az érdekes alakú felhőképződményt.

Múlt héten pénteken volt a 30 éves általános iskolai osztálytalálkozónk, ahol számomra igen nagy elismerés volt, hogy többen is úgy nyilatkoztak, hogy fantasztikus, amit csinálunk és nagyon büszkék ránk. Meg persze az is elhangozott, hogy az egykori eminens tanulóról senki sem gondolta volna, hogy valamikor majd az jelenti a legnagyobb örömet neki, hogy malacokat és kecskéket dögönyözzön agyon. Most már több, mint három évi málnáskerti lét után továbbra is azt mondom, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy belevágtunk és ha néha döcögősen mennek is a dolgok, meg néha piszok nehéz munkák is vannak, semmi pénzért nem cserélném el ezt az életet valami másra.