Tavaszi zsongás

Amelyben szó lesz arról, hogy mi minden történt március hónapban Málnáskertben. Az elvégzett munkálatok mennyisége nem is csekély, ha beleszámítjuk, hogy a hónap felében a birtokos gazda kamionozással keresi meg a kenyerünket (egyelőre még), a másik felének a felében pedig keresztül-kasul bejártuk Európát (lásd Kalandozás Svédországban című bejegyzés). Na, de térjünk a lényegre.

A teendők listája végtelen, megpróbálunk rangsorolni és valamiféle sürgősségi sorrendet felállítani, de persze mindig beesnek extra feladatok is. Mint ahogy Svédországból hazatérve egy kis soron kívüli favágás.

Az úgy volt, hogy a gazda véletlenül felfedezte, hogy néhány lábon száradt égerfa kiborult, hát gyorsan láncfűrészt ragadott és neki állt felaprítani.

Én már csak a pakolás pillanatát kaptam el.

Végül azért tele lett az utánfutó.

Kipakolva a tornácra.

Most már több, mint egy hete ezzel fűtünk és még pár napig biztosan kitart. Az egész művelet nem tartott tovább két óránál és két hétre való tüzelőanyag megvan.

Ha már favágásról van szó. Megtörtént a tavaly elmaradt telepítési terület kitisztítása is. (Akkor térdig érő víz állt rajta.) Saját kapacitás hiányában végül a kőművesünk, Pityu vállalta, hogy a tűzifáért cserébe meggyéríti a területet és lekaszálja az aljnövényzetet.

A kiinduló állapot nagyjából így nézett ki. Ilyen sűrű csokrokban nőttek az égerfák.

A végeredmény.

Tuskónként két fa meghagyva, gallyak össszekupacolva, aljnövényzet lekaszálva.

Számunkra a nyereség az idő, amiből a legkevesebb van, számukra meg a több kupac tűzifa (egy utánfutónyit meg már el is szállítottunk nekik, amikor a rotakapát kölcsönöztük. - Ez megint egy szép példája az együttműködésnek.)

 A szintén szállításra váró kupacok.

Az erdészünkkel már március elején megpróbáltam felvenni a kapcsolatot, hogy akkor szükség lenne a csemetékre. A terv az volt, hogy mire megjövünk Svédországból itt legyenek a csemeték és mielőtt Gábor visszamegy dolgozni, gyorsan elültetjük őket. Hívásra, sms-re nem válaszolt, majd miután hazaértünk ismét én kerestem telefonon és ekkor jött a hidegzuhany: közölte, hogy egészségi állapota megromlása miatt nem tudja tovább vállalni a szakmai irányítást és égerfa csemete sincs, legalábbis ő nem talált.

Lassan kifutunk a telepítési időszakból és most kell erdészt és csemetét találni. De ahogy mondják a szorult helyzet csiszolja az elmét. Nem esünk pánikba, hívjuk a szomszéd srácot, aki tavaly a tisztítást és a telepítést végezte. Épp külföldön van, de másnap érkezik akkor tudunk beszélni.

Két telefonjába került, az első jelölt nem vállalja elfoglaltság miatt, a második jelölt már másnap itt van és sikerül megállapodnunk.

Csütörtökön derült ki, hogy az erdészünk dobott minket és rákövetkező keddre (5 nap múlva) már itt vannak a csemeték elvermelve, meglocsolva. Most már csak el kell ültetni a 3.000 darab ifjoncot.

A listán előkelő helyen állt a gyümölcsös körüli villanypásztor helyreállítása.  A veteményeshez hasonlóan a sarokpontokat akartuk erősebb oszlopokra cserélni, plusz középen is egy-egy erősebbet rakni.

Ehhez megint ki kellett csapni néhány akácfát.

A kerítés oszlopokhoz hasonlóan, hogy minél tartósabbak legyenek, kérgelés, háncsolás, égetés a sorrend.

Itt már csak a csiszolás és égetés van hátra.

Gyűlnek az oszlopok.

Végül az oszlopok lefúrása megtörtént, a drótok megfeszítése még hátra van.

A kapuhoz is új oszlopok kerültek.

Mellékesen készített még egy hintát is a szomszéd bácsinak, aki az etetéseket szokta vállalni, mikor elutazunk. A kérés eredetileg az volt, hogy szeretne venni két darab akácoszlopot, amiből hintát készít az unokájának. Még a svéd út előtt Gábor ki is vágta, sőt lekérgelte, mondván ez elég nehéz feladat, a szomszéd bácsi meg nehezen kap levegőt.

Mikor megjöttünk még nem készült el a hinta, így végül Gábor a lyukakat is kifúrta és beállította az oszlopokat, meg az összekötő elemet. Most már csak fel kell akasztani a hintát és jöhet a kisunoka.

A kertben is történtek fejlemények. Még március első felében - ahogy már említettem is - kölcsön kértük kőművesünk kapálógépét. Egy délelőtt alatt az egész felszántott területet átrotálta, ami már megint egy előrelépés, mert tavaly április közepén a felszántott földet, kézzel kapáltam át és úgy vetettem el nagy keservesen a magokat.

A veteményezéssel úgy voltam, hogy szerettem volna, ha ketten kezdjük el, de időhiány miatt úgy nézett ki, hogy ez teljesen rám marad. Titokban arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egy tapasztalt kertész, aki vezetné az első lépéseimet. Olyan, akinek már sok-sok éves tapasztalata van a kertészkedésben. Családunkban többen is vannak, de több mint 100 km oda-vissza az út. Mégsem várhatjuk el, hogy ezért eljöjjenek.

De aki kér, az megkapja. Múlt hét vasárnapján (a lehülés előtti utolsó csodás napon) épp arra készültem, hogy segítek Gábornak a villanypásztornál. A Pityu és párja az erdő miatt éppen itt volt, a végső simításokat végezni. Edit a felesége meg volt olyan kedves és felajánlotta, hogy segít elveteményezni, amíg a férje kaszál úgy sincs semmi dolga. Én persze kapva kaptam az ajánlaton és ebéd után szépen nekiálltunk.

Edit átgereblyézte a területet és meghúzta az árkokat. Mutatta, hogy kb. milyen távolságra kell a sorokat rakni és hogyan veti ő a különböző magokat.

A sorokat szépen megjelöltük gallyakkal, hogy hol kel számítani a veteményre.

Azután én szépen elszórtam az aprómagokat (sárgarépa, petrezselyem, retek, saláták), elduggattam a vöröshagymát, fokhagymát és borsó is került a földbe.

Vöröshagyma és sonkahagyma is került a földbe.

Pár óra alatt ketten egy ekkora területet elveteményeztünk.

Bár Edit mondta, hogy ő nem locsol, rábízza a természetre a dolgokat én úgy voltam vele, hogy ha nem jön semmi csapadék csak adok nekik egy kis vizet, mert sajnos elég nagy a szárazság. Erre végül szerencsére nem volt szükség, mert másnap délután szépen eleredt az eső és jól megöntözte a kis veteményesemet. Annyira hálás voltam a jó időzítésért.

Tegnap folytattam a krumplival. Szerencsére idén már nem kellett vetőkrumplit venni. Akadt egy kosárnyi szépen előcsírázott a pincében.

Most jóval nagyobb távolságot hagytam a sorok között. Az előírt 70 cm-t. Tavaly olyan közel voltak, hogy nem lehetett rendesen betöltetni őket.

A kis sáncok alatt lapulnak a krumpligumóim.

A biztonság kedvéért hamuval is megszórtam (állítólag távol tartja a bogarakat). Kaprot is fogok ültetni közéjük (ez a legújabb tipp bogarak ellen). Illetve nem egy helyre vetettem az egészet, hanem két egymástól távolabbi helyen.

Hát ennyi minden történt márciusban. Végül néhány kép az állatkákról és a birtokról.

A jószágok most kivételesen nem garázdálkodnak, hanem tervszerűen takarítanak. A daráló garata ugyanis eltört és elborult, így egy csomó mag kiszóródott. A kecskecsajszik viszont szépen felszedegették a magokat, még a hordó oldalát is lenyalogatták, amire a finom darapor rászállt.

A nyarat idézi, ahogy a malackáim gödröket kaparnak maguknak és abban hűsölnek.

Ringlófáim virágba borulva. Idén muszáj időt szánnunk a betakarításra is. Állítólag finom lekvárt lehet belőle készíteni és pálinkának sem rossz.

Báró Úr őcicasága.

A legelő is kezd szépen kizöldülni, bár nem ártana még több csapadék.

Málna kutyus még a téli outfitjében, lassan fodrászra lesz szüksége. Életében először megkapta a Bravecto nevű szert, ami három hónapig biztosítja a kullancs és bolhamentességet. Bár nem olcsó mulatság, negyed évente 9.000 Ft, de úgy döntöttünk nem kockáztatunk. Iszonyatosan sok a kullancs errefelé és tavaly is rendszeresen 30-40 darabot szedegettem ki belőle naponta.

Itt az Ül! parancsszó gyakorlati kivitelezését demonstráljuk.

Ezzel búcsúzom. Áprilisban ismét jelentkezem a friss fejleményekkel.

Búcsú Józsikától

Aki számunkra a világ legszebb és legszelídebb bakkecskéje volt. Sajnos a szomorú igazság, hogy múlt héten szombaton őt is elveszítettük. Hat nappal előtte még kint legelészett, aznap vettük a bátorságot és végre megkörmöltük. Eddig valahogy tartottunk ettől a procedúrától. Mégis vagy kétszer akkora mint a lányok, meg ott vannak azok a hatalmas szarvai. Ehhez képest meglehetősen jól tűrte a procedúrát. Végig szépen evett, a horpasza nem volt beesve, a hatalmas szőrétől meg nem látszott, hogy bizony le van soványodva.

Másnap, azaz hétfő reggel 6 órakor az ólon kívül találtam meg teljesen elnyúlva, feje hátrahajtva. Először azt hittem már nem is él, rohantam Gáborhoz, hogy jöjjön gyorsan. Azután persze láttuk, hogy él még. Amikor oda tettük eléje az ételt neki is látott azonnal, csak éppen felkelni nem bírt.

Szerencsétlenségünkre aznap 8 órára szervízbe kellett vinni a kocsit, mivel csütörtökön kellett indulnunk Svédországba, tehát ezt nem lehetett lemondani.

Egész nap izgultunk, hogy mire megyünk haza. Akkor már az ólban feküdt és ismét jól evett. Felvettem a kapcsolatot kecskés szomszédasszonyommal és másnap délelőtt Józsika kapott mindenféle szurit: antibiotikumot, gyulladáscsökkentőt, féreghajtót. Akkor fel is állítottuk, de rövid idő után visszafeküdt. Délután viszont már önerőből felkelt és a szénarácsnál falatozott. 

Bár szomszédainknak van egy  állatorvos ismerőse, szintén kecsketartó, akivel rendszeresen konzultálnak. Szerinte, ha egy kecske így elfekszik, annak vége. Mi azonban ekkor még reménykedtünk a felépülésében.

Még aznap megitattunk vele vagy 3 liter cukros vizet is, a folyadék és energia pótlás miatt. Este pedig fokhagymát aprítottunk és mézes vízben leáztattuk. A fokhagyma hagyományosan féreghajtó gyógynövény, a méz pedig antibiotikus és szintén energiát ad.

Szerdán viszont megint nem tudott felkelni. Kedden, amikor a szurikat elhoztuk szóba került, hogy nekünk el kell utaznunk és most hogyan hagyjuk itt ezt a szegény, beteg jószágot. Szomszédaink voltak olyan kedvesek, hogy felajánlották, vigyük át hozzájuk, hogy tudjanak rá figyelni és ha szükséges, akkor adnak még neki gyógyszert. 

Így végül szerda délelőtt áttelepítettük hozzájuk Józsikát egy adag fokhagymás, mézes vízzel. 

Csütörtökön hajnalban mi elindultunk, de a szállodába érkezve rögtön érdeklődtünk Messengeren, hogy mi a helyzet. Akkor még jó híreket kaptunk. Megkapta mégegyszer a szuri sorozatot (48 óra szünet kellett a kettő között), evett rendesen, a megitta a mézes vizet. Szóval reményekkel telve folytattuk az utunkat.

Péntek este, mikor megérkeztünk viszont már az az üzenet fogadott, hogy akarjuk-e trófeáját vagy csak temessék el. Másnap reggelre pedig el is ment.

Szomszédaink szintén hasoló módon vesztették el a bakkecskéjüket az idén. Fel is boncolták az állatot, hogy rájöjjenek mi lehetett a baja, de semmi kóros elváltozást nem találtak. Azóta Gábor olvasott egy cikket a Kistermelők lapjában, ami a kecskebetegségekről szól. A cikk szerint kb. 300 féle kórokozója van a kecskének, csak viszonylag jól tűrik a fertőzéseket. Az állatorvosok azért tehetetlenek, mert csak laborvizsgálattal lehet kideríteni milyen kórokozóról van szó és csak utána lehet a megfelelő gyógyszert kiválasztani. Erre pedig a gyakorlatban, különösen, ha a termelő 30-40 km-re lakik egy labortól nincs lehetőség. Hiszen többe kerül az út, a labor, állatorvos stb, mint amennyibe az állat pótlása.

Egyelőre még mindig furcsa, hogy reggelente nem vár ránk az etetésnél. Végtelenül hiányzik ez a hatalmas, szelíd jószág. A lelkiismeretünk viszont tiszta: amíg nálunk élt, nagyon jó dolga volt (az előző helyen folyamatosan láncon tartották, legelésnél és az istálóban is, nálunk még egy nyakörv sem volt rajta), szép lányok vették körül, az itt töltött idő nagy részében szabadon mászkálhatott az egész birtokon, a gyógyulásáért is megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Búcsúzóul összeszedtem néhány képet arról a 2,5 évről, amit nálunk töltött. 

Itt a megérkezése pillanatában még az utánfutón.

Lehet, hogy már kiszagolta a lányokat, mert gőzerővel nyomul a karám irányába.

Megtörtént az első kapcsolatfelvétel Lilikével, az anyakirálynővel.

Itt egy fél év múlva 2017 áprilisában. Már bizonyított a fiú,  a lányok eddigre szépen lebabáztak.

2017. szeptembere. kíváncsiskodik a banda, hogy mit csinál éppen a birtok ura.

Tavaly ősszel a gazda éppen akáclevéllel kényezteti.

Egy összebújós kép is készült.

Az utolsó kép ez év februárjában. Itt még semmi nem látszott rajta.

A sorozatos csapások, amihez még hozzátartozik, hogy még egy kiscicát elveszítettünk, nem igen tesznek jót a hangulatunknak. Viszont depresszióba nem eshetünk, tovább kell lépni, hiszen ott van a többi jószág, akikről gondoskodni kell, a kertben veteményezni, meg még ezer más feladat. Az élet megy tovább, de azért soha nem fogjuk elfelejteni őt. 

Kalandozás Svédországban

A megint kissé hosszabb szünet oka, hogy március közepén - ahogy lassan 11 éve is - ismét nekivágtunk a nagy útnak autóval. Egy kora hajnali órában megcéloztuk Svédországot, ami "mindösszesen" 2.500 km egy irányba. Odafelé két nap alatt tettük meg az utat, Hamburg környékén megaludtunk egy szállodában. Csupán egy hosszú hétvégére érkeztünk és a negyedik nap reggel már indultunk is vissza. Azonban így is csaknem egy hetet vett igénybe ez a "kis kiruccanás".

A kalandozás okai "zsákmányszerzés", (később bővebben kifejtem), rokonlátogatás, barátok látogatása és egy kis nosztalgia.

Mivel a testvérem és családja Svédországban él, náluk szálltunk meg. Tavaly nyár óta nem találkoztunk, így öröm volt viszonyt látni őket. Felkerestük a kint élő kedves barátainkat, akik között ´56 -os menekült is van. Nem érkeztünk üres kézzel, mindenkinek vittünk egy kis kóstolót a saját termékeinkből. Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptunk.

Hogy miért is mentünk autóval, mikor a csodálatos diszkont légitársaság két óra alatt kirepít? Ennek az az oka, hogy Gábornak kint maradt az összes szerszáma, amit a vállalkozásában használt. Eredetileg ugyanis az volt a koncepció, hogy évente pár hétre még kijár dologzni. A gyakorlatban azonban ez nem igen tudott működni. A szerszámokat az egyik barátunknál parkoltattuk. Amikor elkezdett kamionozni, arra gondoltunk talán jár arra ő, vagy valamelyik kolléga és akkor meg tudnánk szervezni a hazahozatalukat, de egy év alatt Skandinávia közelébe sem jutottak. 

A szerszámokat itthon viszont nagyon is tudnánk használni, főleg a szögbelövő pisztolyt, ami ugyancsak megkönnyítené az istálló és a garázs elkészítését. Mert ahogy számoltuk az oldalfalak, a padlásdeszka, a bokszok kialakítása igényel néhány ezer darab szöget. Nem lenne mindegy, hogy kézzel kéne becsapkodni őket, vagy csak lődözgetni.

Eredetileg áprilisra terveztük az utat, amikor már ott is tavaszodik, de végül előbbre hoztuk. Így viszont ott még masszívan tél volt. A tavon még korcsolyáztak, hó is esett, igaz csak néhány miliméter. Szóval visszazöttyentünk pár napra a télbe. 

Ha már Stockholban jártunk felkerestük a svéd bútoráruházat is. Amíg kint éltünk a pénztárcánk ezt engedte meg, de különben is szerettük a termékeiket. Most is onnan van több bútorunk és az ágyneműink, törülközőink, amiket már illene frissíteni. Itt a környéken nem is kapok olyan ágyneműt, ami passzolna, mi ugyanis svéd párnákhoz vagyunk hozzászokva, ami a magyar kispárnától kicsit nagyobb, viszont a nagytól meg jóval kisebb. Pestre meg csak néhány ágyneműért nem ugrik fel az ember, így a világ első IKEA-jában, ami a Király Kanyarjánál (svédül Kunges Kurva) fekszik sikerült beszerezni a háztartásba hiányzó dolgokat.

Az IKEA-s zsákmány egy része.

Egy kupac törülköző és az elmaradhatatlan mécsesek. Sógornőm szerint az a mondás járja, hogy az IKEA-t nem tudod elhagyni mécses és szalvéta nélkül. A mécses esetében ez nálunk is bejött.

Azért egy étkészlet is becsusszant a szatyorba.

A barátunk, Adrienne aki 1956 óta él Svédországban, azért a paraszti gyökereitől nem tudott szabadulni és lelkesen kertészkedik, már amennyire a svéd klíma ezt lehetővé teszi. Van egy kb. 10 m2-es kis üvegháza, ahol annyi paradicsomot és paprikát megtermel, hogy abból lecsót és paradicsomlevet főz be.

Az ő ajándéka ez a pár ribizlivessző, amit keresztül utaztattunk fél Európán. Állítása szerint vízbe téve néhány hét alatt gyökeret ereszt és utána elültethetem. Egy próbálkozást mindenesetre megér. Az utat legalább túl élték, ahogy látszik már kipattantak a levelek is.

Itt már a bepakolás kezdő pillanata. A képen látható egyik teli dunsztüveg is Adrienntől származik, saját termésű almából készült almalekvár/püré van benne.

Itt már plafonig pakolva. Kellett a logisztika, hogy minden szerszám és eszköz beférjen.

Természetesen csak az üléseket eldöntve fért be minden.

Még tűzoltókészülék is akadt. Jó lesz az istállóba.

Mire minden bekerült, ült az autó hátulja rendesen. Ehhez hozzájárult az a 6.000 db szög is, amit a szögbelövő pisztolyhoz vettünk. Itthon is lehet kapni, de jóval drágábban.

Furcsa volt ismét ott lenni. Jártam a régi munkahelyem környékén is (tesómék arra laknak). Sétáltam ott, ahol a munkaközi szüneteimben sétáltam. Azóta viszont annyi minden épült és most is folyamatosan építkeznek mindenhol. Azt mondják Stockholm most a daruk városa. Ha már ott jártunk azért egy kis svéd csokival, keksszel is feltankoltunk. Meg ettünk egyet a svéd Mekiben, ami MAX néven fut. Ha arra jártok próbáljátok ki, szerintem sokkal jobb, mint az amerikai társa.

Hazafelé azután jöttünk mint az ágyúgolyó. Így felpakolva természetesen szó sem lehetett arról, hogy megálljunk éjszakázni. Nem mertük volna a dugig pakolt autót magára hagyni. Mindössze 3x15 percre álltunk meg, hogy kicsit pihentessük a szemünket. Nálunk nehezítő tényező, hogy bár van jogosítványom, de nem vezetek (félelemből és érdektelenségből kifolyólag), így az egész utat Gábor vezette végig. Azért néhány energia ital lecsúszott, hogy ébren kibírja. Én a táplálékért és a masszázsért voltam felelős. Menetközben egy kis váll, kar, kéz masszázs kellett bevetni, hogy fenntartsam a vérkeringését :)))

Végül 25 óra alatt tettük meg az utat, úgy, hogy volt még benne egy autópályáról való leterelés, amikor fél óra alatt alig 10 km-t tettünk meg. 

Itt már újra itthon, a "zsákmány" kipakolva, rendszerezve. Van itt minden a kompresszortól kezdve a Sterimovig (magas nyomású mosó), na meg persze a mindenféle asztalos kisgép.

A dobozokban körfűrész, fúró, csavarbehajtó meg még sok egyéb.

Természetesen gazdasági szempontokat is mérlegeletünk, amikor belevágtunk a kalandba. Terveztünk amúgyis egy látogatást Stockholmba repülővel. Az ismerősök miatt és hogy a szerszámokkal valamit kezdjünk. Autóval kb. 1,5-szeresébe került az út, viszont a szerszámok több százezer forintot érnek és előbb-utóbb el kellett volna hozni őket.

Azóta itthon visszacsöppentünk a tavaszba és azt kell mondjam, nem bántuk meg, hogy a hazaköltözés mellett döntöttünk. Szép volt, jó volt az a hat év, meg hát anyagilag ott alapoztuk meg azt, ahogyan most élünk, DE a mi helyünk itt van Magyaroroszágon.

Figyeljétek a blogot, mert a héten még újabb bejegyzésekkel jövök, mert az utazáson kívül azért történtek egyéb dolgok is Málnáskertben.

Végtelen szomorúság

Vasárnap reggel csodálatosan szép napra virradtunk. Gyönyörű napsütéses idő fogadott, bár enyhe fagy lehetett, mert volt egy kis jéghártya a vizeken. Az időjárás okozta örömömet tovább fokozta, amikor a várandós kocámat meglátogatva felfedeztem ezt a csodát.




Először nem is tudtam pontosan, hányan vannak. Elsőre hetet számoltam, utána vettem észre, hogy lapul ott még egy malacka. Így a végső létszám nyolc lett, négy fekete és négy rózsaszín.

A videókon is látszik, hogy mind a nyolc malacka aktív, mozgékony, mindannyian szopiznak.

A mama malacot csak úgy tudtam kicsalni, hogy megmutattam neki a kajás tálat. Akkor kijött, evett pár falatot és már ment is vissza. A képen is látszik, hogy a mama jó kondícóban van.




Mivel sietett vissza a kicsikhez még betettem neki a tálat az ólba, de nem nagyon érdekelte.

A képen egy érdekesség: a csöppnyi malacok már pár órás korukban félre vonulnak, ha a kis vagy nagy dolog van készülőben. Véletlenül sem piszkítanak oda, ahol alszanak. A leghátsó rózsaszín malacka éppen csurizik.

Vittem alájuk még extra almot, hogy ne fázzanak. A mama itt épp az almot rendezgeti.

Az alábbi videón is az látszik, hogy igencsak élénkek a kicsikék.

A reggeli enyhe fagy után hamarosan felmelegedett a levegő és bár igen erős szél volt, a kicsik az ólban szélvédett helyen voltak. Napközben többször megnéztem őket és délután nagy meglepetésemre az egyik kicsi már az ólon kívül császkált. Valahogy kikeveredett, de visszamenni már nem tudott. Gyorsan visszatettem a mamája mellé.

Szóval teljesen normálisan telt a nap, semmi rendelleneset nem tapasztaltam. Este kilenckor még egyszer kimentem megnézni a kis családot, szép sorban feküdtek a mamájuk mellett.

Másnap reggel azután tényleg enyhe idő fogadott, plusz fok felett alakult az éjszaka. Ezért ért sokkhatásként, hogy két kicsi már nem élt, amikor vittem a reggelit az anyjuknak. Az látszott, hogy fáznak és gyorsan be is üzemeltem nekik egy kis olajradiátort, ami mellé oda is bújtak. Ennek ellenére az állapotuk folyamatosan romlott és délután két órára elveszítettük az összeset.

Azóta is sokkhatás alatt vagyok, mert ilyen még nem történt. Tavaly februárban elment két komplett alom, de akkor minusz 10 fokok voltak éjszakánként és nappal is fagyott. Később a máricus közepén született malackák simán átvészelték a minusz hat fokokat, ami még március végén  iskitartott. Akkor nagyon izgultam, de ők megmaradtak.

Ez a koca tavaly, pont az egy éves szülinapján (tehát kissé fiatalon) adott élett egy alomnak, amelyből négyet szépen fel is nevelt, pedig akkor körülbelül harmad ekkora volt. Szóval érthetetlenül állok az események előtt. Sokszor pörög az agyam rajta, hogy mit ronthattam el, vagy elronottam-e valamit egyáltalán. Vagy az anya nem etette őket később és ez miatt gyengültek le. Vagy túl sokan voltak és nem volt ennyi teje. Nyilván nem voltam ott folyamatosan, így ezekre nem tudom a választ.

Ezért is próbáltam kiírni magamból a dolgokat, de innentől kezdve nem akarok erről beszélni. Próbálok tovább lépni és várom a nyári malackáimat. Remélem ott már nem lesznek komplikációk.