Búcsú Józsikától

Aki számunkra a világ legszebb és legszelídebb bakkecskéje volt. Sajnos a szomorú igazság, hogy múlt héten szombaton őt is elveszítettük. Hat nappal előtte még kint legelészett, aznap vettük a bátorságot és végre megkörmöltük. Eddig valahogy tartottunk ettől a procedúrától. Mégis vagy kétszer akkora mint a lányok, meg ott vannak azok a hatalmas szarvai. Ehhez képest meglehetősen jól tűrte a procedúrát. Végig szépen evett, a horpasza nem volt beesve, a hatalmas szőrétől meg nem látszott, hogy bizony le van soványodva.

Másnap, azaz hétfő reggel 6 órakor az ólon kívül találtam meg teljesen elnyúlva, feje hátrahajtva. Először azt hittem már nem is él, rohantam Gáborhoz, hogy jöjjön gyorsan. Azután persze láttuk, hogy él még. Amikor oda tettük eléje az ételt neki is látott azonnal, csak éppen felkelni nem bírt.

Szerencsétlenségünkre aznap 8 órára szervízbe kellett vinni a kocsit, mivel csütörtökön kellett indulnunk Svédországba, tehát ezt nem lehetett lemondani.

Egész nap izgultunk, hogy mire megyünk haza. Akkor már az ólban feküdt és ismét jól evett. Felvettem a kapcsolatot kecskés szomszédasszonyommal és másnap délelőtt Józsika kapott mindenféle szurit: antibiotikumot, gyulladáscsökkentőt, féreghajtót. Akkor fel is állítottuk, de rövid idő után visszafeküdt. Délután viszont már önerőből felkelt és a szénarácsnál falatozott. 

Bár szomszédainknak van egy  állatorvos ismerőse, szintén kecsketartó, akivel rendszeresen konzultálnak. Szerinte, ha egy kecske így elfekszik, annak vége. Mi azonban ekkor még reménykedtünk a felépülésében.

Még aznap megitattunk vele vagy 3 liter cukros vizet is, a folyadék és energia pótlás miatt. Este pedig fokhagymát aprítottunk és mézes vízben leáztattuk. A fokhagyma hagyományosan féreghajtó gyógynövény, a méz pedig antibiotikus és szintén energiát ad.

Szerdán viszont megint nem tudott felkelni. Kedden, amikor a szurikat elhoztuk szóba került, hogy nekünk el kell utaznunk és most hogyan hagyjuk itt ezt a szegény, beteg jószágot. Szomszédaink voltak olyan kedvesek, hogy felajánlották, vigyük át hozzájuk, hogy tudjanak rá figyelni és ha szükséges, akkor adnak még neki gyógyszert. 

Így végül szerda délelőtt áttelepítettük hozzájuk Józsikát egy adag fokhagymás, mézes vízzel. 

Csütörtökön hajnalban mi elindultunk, de a szállodába érkezve rögtön érdeklődtünk Messengeren, hogy mi a helyzet. Akkor még jó híreket kaptunk. Megkapta mégegyszer a szuri sorozatot (48 óra szünet kellett a kettő között), evett rendesen, a megitta a mézes vizet. Szóval reményekkel telve folytattuk az utunkat.

Péntek este, mikor megérkeztünk viszont már az az üzenet fogadott, hogy akarjuk-e trófeáját vagy csak temessék el. Másnap reggelre pedig el is ment.

Szomszédaink szintén hasoló módon vesztették el a bakkecskéjüket az idén. Fel is boncolták az állatot, hogy rájöjjenek mi lehetett a baja, de semmi kóros elváltozást nem találtak. Azóta Gábor olvasott egy cikket a Kistermelők lapjában, ami a kecskebetegségekről szól. A cikk szerint kb. 300 féle kórokozója van a kecskének, csak viszonylag jól tűrik a fertőzéseket. Az állatorvosok azért tehetetlenek, mert csak laborvizsgálattal lehet kideríteni milyen kórokozóról van szó és csak utána lehet a megfelelő gyógyszert kiválasztani. Erre pedig a gyakorlatban, különösen, ha a termelő 30-40 km-re lakik egy labortól nincs lehetőség. Hiszen többe kerül az út, a labor, állatorvos stb, mint amennyibe az állat pótlása.

Egyelőre még mindig furcsa, hogy reggelente nem vár ránk az etetésnél. Végtelenül hiányzik ez a hatalmas, szelíd jószág. A lelkiismeretünk viszont tiszta: amíg nálunk élt, nagyon jó dolga volt (az előző helyen folyamatosan láncon tartották, legelésnél és az istálóban is, nálunk még egy nyakörv sem volt rajta), szép lányok vették körül, az itt töltött idő nagy részében szabadon mászkálhatott az egész birtokon, a gyógyulásáért is megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Búcsúzóul összeszedtem néhány képet arról a 2,5 évről, amit nálunk töltött. 

Itt a megérkezése pillanatában még az utánfutón.

Lehet, hogy már kiszagolta a lányokat, mert gőzerővel nyomul a karám irányába.

Megtörtént az első kapcsolatfelvétel Lilikével, az anyakirálynővel.

Itt egy fél év múlva 2017 áprilisában. Már bizonyított a fiú,  a lányok eddigre szépen lebabáztak.

2017. szeptembere. kíváncsiskodik a banda, hogy mit csinál éppen a birtok ura.

Tavaly ősszel a gazda éppen akáclevéllel kényezteti.

Egy összebújós kép is készült.

Az utolsó kép ez év februárjában. Itt még semmi nem látszott rajta.

A sorozatos csapások, amihez még hozzátartozik, hogy még egy kiscicát elveszítettünk, nem igen tesznek jót a hangulatunknak. Viszont depresszióba nem eshetünk, tovább kell lépni, hiszen ott van a többi jószág, akikről gondoskodni kell, a kertben veteményezni, meg még ezer más feladat. Az élet megy tovább, de azért soha nem fogjuk elfelejteni őt.