Amennyire lazulós volt a januári hónap, annyira akció dúsan telt a február. A hónap fő eseményéről, a disznóvágásról már beszámoltam. Ezenkívül azonban még sok minden történt Málnáskertben.
Nagy előrelépésnek tekintem, hogy míg tavaly csak húsvét után (április elején) jutottunk el odáig, hogy egyáltalán kihúzkodjuk az elszáradt kukoricaszárakat, most ez már januárban megtörtént. Februárban pedig a legelső trágyadombból immár humusszá érett tápanyag dús talajt a gazda ráhordta a kertre. Az első komposzt keretben hasonlóan humusszá érett már az anyag, így ez is a földre került.
Szinte hihetetlen, hogy ezek a paránylények (idegenül mikroorganizmusok) mire nem képesek. Ha megfelelő körülményeket teremtesz és elegendő időt hagysz nekik, az emberi és állati végtermékből és a mindenféle konyhai hulladékból végül olyan fekete földet csinálnak, amit jó pénzért árulnak a boltokban virág- és palántaföldként.
A kert egy része már beterítve.
Folyamatban a lelapátolás.
Mivel ez nem volt elegendő, így a másik dombból is került a kertbe. Ez még az érett trágya szakaszában van, de szerintem a növények ennek is örülni fognak.
A felszántandó terület beterítve trágyával, humusszal.
A humusz illetve trágya ráhordását követően megtörtént a beszántás is. A kert egy része már készen.
A kis traktorunk ezúttal sem hagyott minket cserben.
Kis traktor nagy hanggal, de a végeredmény a lényeg.
Egy sajnálatos esemény miatt nem halaszthattuk tovább az utcafronti kerítés javítását. Még januárban történt, hogy néhány kóbor kutya feljött egészen a házunkig. Ekkoriban Málna kutyus néhány éjszakát bent töltött a házban, a nagy hidegek miatt. Ugyanis a héttagú cicacsalád teljesen kiszorította őt a kis óljából, szegénykém a lakókocsi alatt a porban éjszakázott. Mivel ezt nem tudtam elnézni, hát beengedtem.
Sajnos, így nem tudott időben jelezni. Bár éjszaka felriadtam, hogy izgatott a kutya és ki is engedtük. Akkor láttuk, hogy két kutya van a ház körül. Macskák akkor már sehol nem voltak. Viszont a reggeli létszám ellenőrzésnél hiányzott két kölyök. Az egyik végül előkerült, Málna viszont a kút körül szimatolt egy gyanús csomagot. Sajnos az egyik kis kandúromat, Aramist elkapták és megölték. Korábban az egyik hátsó lábát megrántotta, nem is használta, pár hétig bent etettem, hogy ne kelljen az ételért tülekednie. Szépen rendbe is jött, újra használta mind a négy lábát. Viszont az izom még biztosan nem regenerálódott, ezért nem tudott olyan gyors lenni, mint kellett volna.
A disznóvágást követő éjjelen már hárman jöttek. Persze azóta Málna kint aludt ismét és szerencsére most időben jelzett, így ezúttal senkinek sem lett baja. Viszont beláttuk, hogy tovább nem halogathatjuk a kerítés javítását.
Mivel a betonoszlopokat úgy törték el a vadak, mint a ropit, semmi értelmét nem láttuk, hogy ismét betonoszlopokat rakjunk le. Ráadásul az pénzbe is kerül. Főleg, mikor van éppen elég oszlopnak alkalmas akácfánk.
Így a múlt héten kicsaptunk néhány alkalmas delikvenst. A fa alsó, vastagabb részéből kerítés oszlop lett, a tetejéből néhány rövidebbet pedig a kerti villanypásztor javításához akartunk felhasználni.
Mivel a traktor pótkocsiját kölcsönadtuk a szomszédnak ezért a rendes utánfutót használtuk a fa kihordására. Bal oldalt a kerítés oszlopok, jobbra a villanypásztor tartozékai, elöl pedig a maradék tűzifa.
Persze így még nem voltak alkalmasak oszlopnak (legalábbis, ha hosszútávra akarjuk őket). Először is le kellett szedni a kérgét mindegyiknek.
Itt egy már megpucolva, de még "szőrösen".
Majd jött a kisflex drótkoronggal, amivel a puha szíjács részt eltávolította.
Így végül ilyen gyönyörű, sima oszlopokat kaptunk.
A lehántolt kéregből ilyen szép nagy kupac képződött. Gondoltam mivel a kecskék ezt önként hántják le a fáról, talán érdekelheti őket.
Nem is tévedtem. Rögtön rávetették magukat. Persze az újdonság izgalma nem tartott örökké, így nem fogyott el az egész. Viszont mivel most már eléggé kiszáradt, a maradékot összegyűjtöttem és elhasználom gyújtósként.
Az oszlopok viszont még mindig nem voltak készen. A földbe kerülő végüket még gázpörzsölővel meg is égette, hogy még tartósabbak legyenek.
Végül múlt hét szombaton összeállt minden és végre felkerekedhettünk, hogy megreparáljuk a kerítést. Ásó, kapa (nagyharang nem volt), meg az újonnan beszerzett lyukfúróval felszerelkezve levonultunk a helyszínre.
Először fel kutattuk a kidöntött oszlopokat, azokat elfektettük és a kerítésdróthoz rögzítettük, hogy alatta ne tudjanak befurakodni a nemkívánatos elemek.
Majd kezdetét vette a furkálás. Nem volt egyszerű a sok gyökér miatt, ráadásul viharos szél is fújt aznap. (Szerintem rajtunk kívül nem volt még egy olyan őrült ember, aki aznap házon kívüli tevékenységet folytatott volna.)
Egy oszlop már a helyén.
Azért én is kivettem a részemet a munkából. Feladatom a föld visszatöltése, tömörítése volt az oszlop mellett.
Itt már helyén az összes oszlop. A drót visszarögzítése van folyamatban.
Persze nyilván nem lett olyan, mint újkorában. A drótot sok helyen megszaggatták az állatok. De remélem a feladatát így is el tudja látni a kerítés.
Mivel mostanában a villanypásztorok nem voltak beüzemelve, a vadak igencsak felbátorodtak. Keresztbe-kasba járkáltak a veteményesben, aminek igencsak megrongálták a villanypásztor rendszerét. Mivel hamarosan már veteményezni szeretnénk, nem halogathattuk tovább ennek a javítását sem.
Itt a sarokpontokon kellett oszlopokat cserélni, hogy a vastagabb, erősebb oszlopokhoz jobban lehessen a drótot megfeszíteni.
Oszlopok cserélve, drót megfeszítve. Ismét üzemel a pásztor.
Az állatsereglet igencsak élvezi ezt a korán jött tavaszt. Főleg kan malacunk elégedett, aki egy hete nőnemű hálótársat is kapott. Nagyon fickós lehetett már szegénykém, mert az összeeresztést követő kb. 2. percben már be is cserkészte a lányt.
Itt egymástól eltelve, elégedetten napoznak mindketten.
Malacok érdeklődve vizsgálgatják az egyik cicát, olykor meg is akarják kóstolni.
Azért nem minden öröm és boldogság, gyönyörű Józsikámmal volt egy kis krízis helyzetünk a hétvégén.
Egyik nap még szépen evett, két nap múlva meg már azt látjuk, hogy bágyadt, étvágytalan, időnként furcsán remegnek a lábai. Gábor jött rá, hogy mintha kakálni akarna, de nem tudna. Mindjárt körbe is néztük a helyén és bizony nem találtunk friss "potyadékot." Először fecskendővel kapott egy kis étolajat, másnap reggel már láttuk, hogy sikerült valamit produkálnia. Valószínűleg nem ivott eleget, ezért két napon keresztül napi két liter cukros vizet itattunk vele egy fél literes palackból. (Én lefogtam a szarvánál fogva, Gábor meg belediktálta a folyadékot. Bár azt kell, hogy mondjam nemigen tanúsított ellenállást. Szerintem tudta, hogy csak segíteni akarunk rajta.)
Kapott egy kis vitamin injekciót is, mivel több kecskés ismerőssel beszélve azt az infót kaptuk, hogy a tél vége felé már unják a szénát, friss zöldre vágynak (de hát az egyelőre még nem igen van) és hogy a bakok kényesebbek, mint a nőstények. Ez be is igazolódott, amikor a sütögetésből kifolyólag keletkezett almahéjakra, csutkákra úgy vetette rá magát, mint szomjas vándor a vizes kulacsra.
Legutóbb meg, amikor átkísértem a helyére az éppen, hogy csak kiserkent zöld hajtásokat kezdte el csipegetni. Azóta szerintem jobban van, szénát és szalmát is eszeget, de szerintem még mindig nem százas.
Malackáink, akiket újabban csak kis vietkongoknak nevezünk, mivel annyit ásnak, fúrnak. Ha sikerül átköltöztetni őket, majd győzhetjük helyreállítani a legelőt.
Végül néhány kép a birtokon élő "vadállatokról." Ezeket a képeket a ház tornácáról készítettem a hétvégén. Azok gyönyörű dám bikák a háztól kb. 70-80 méterre legelésztek (részben a gyümölcsösben, aminek szintén nem üzemel a villanypásztora jelenleg).
Már korábban megfigyeltük a hatfős társaságot. Hajnalban itt legelésznek a legelőn, napközben az akácosban tanyáznak, este pedig felvonulnak a tölgyesbe. Majd másnap kezdik előröl a körüket.
A kép jobb szélén levő delikvens már elhullajtotta az egyik agancsát.
Egyébként nem különösebben zavartatták magukat, miután észrevettek. Azért is tudtam ennyi képet készíteni.
Talán ő a "fő vezér." Mindenesetre gyönyörű példány.
Amikor így indul a reggel, az a nap már rosszul nem alakulhat. Hihetetlenül hálásak és boldogok, vagyunk, hogy itt élhetünk. Szoktuk is mondogatni, hogy egy vadasparkban élünk. Dámvadak, gímszarvasok, vaddisznók, rókák, fácánok, mind a szomszédaink.
