Kan kaland

Ahogy ígértem vissza is tértem, hogy elmeséljem mi minden történt még velünk és az állatsereglettel október közepe óta. Először is a már a címben is megjelenő kalandommal/unkkal kezdeném. 

A fent említett eset még november elején történt, amikor is javában folytak az istálló  tetőépítési munkálatai. Pontosabban az uram tetőlécezett én meg a háztartásban tevékenykedtem. Mivel keletkezett valamiféle zöldségmaradék, gondoltam kiviszem a kecskéknek, egyúttal megellenőrzöm a vizeket is és ha kell feltöltöm az edényeket.

Amint a karám felé tartottam, egyszer csak valami rendelleneset fedeztem fel. Mégpedig, hogy a kan malacunk éppen az egyik kocámat zaklatja. Nekem elöntötte az agyamat a vörös köd, kiabálva berontottam és megakadályoztam a nász beteljesedését. Majd vadul elkezdtem körbe-körbe kergetni, aminek így utólag belegondolva nem sok értelme volt.

Lelki szemeim előtt már láttam, hogy megint felcsinált egy csomó malacot, akkor pedig kútba esik a tervünk, hogy levágjuk a levágandókat, illetve megint télvíz idején születnek meg a kicsik, amikor nincs sok esélyük a megmaradásra.

Miután beláttam, hogy egyedül semmi esélyem, elkezdem kiabálni (ordítozni, üvöltözni és még fokozhatnám) az uram után, hogy jöjjön segíteni. Ennek teljes hiábavalóságát, a már említett módosult tudatállapot miatt akkor persze nem fogtam fel. Egyrészt mert kb. 400 méterre tartózkodott tőlem, de ha ez nem lett volna elég, a fülhallgatóján keresztül hallgatott valamit, így ha a közelében lettem volna se hallott volna meg.

Végül futva neki indultam a távnak folyamatosan kiabálva, de ekkor már zokogva is. Annyira elkeseredtem, hogy már megint kicsellózott velünk a Kan. Egy idő után észre vett és hallva a kiabálásomat elindult felém. Szegénykémnek különböző rém-forgatókönyvek peregtek az agyában: ház kigyulladt, negatív, nem füstöl, Málnával történt valami, negatív, ott szalad mellette, akkor biztos a családdal történt valami tragédia. Erre fel én közöltem vele, hogy a kan malac átszökött a lányokhoz. Az ő nyugis természetével természetesen nem értette, hogy mire ez a nagy paláver, de hát lassan harminc éve vagyunk együtt, és már nem csodálkozik semmin velem kapcsolatban. Még mindig meg tudom lepni.

Igen, róla van szó. Nehéz küzdelem után újból a saját helyén. Sóváran bámulja a csajokat, akiktől ismét meg lett fosztva.

Szóval immár egyesült erővel neki láttunk a nem egyszerű feladatnak. Ebben egy apró közjáték megakasztott minket. Nevezetesen, hogy az ordítozásommal felvertem a falu népét, melyekből egy kisebb csapat felkerekedett, hogy meg nézze mi is történt nálunk és segítsen, ha szükség van rá. Abból a hangzavarból, ami eljutott hozzájuk, ugyanis azt hitték, hogy minimum embervér folyt nálunk. Bár akkor is többször megtettem, ezúton is elnézésüket kérem a nyugalom megzavarására alkalmas hanghatások miatt.

Na visszatérve a malachoz. Először kukoricával próbálkoztunk. De rafinált őkelme, esze ágában sem volt odajönni. Próbálkoztunk Málnával, de ő  hajtotta az egész kondát. Annyira azért nem érti a szavunkat, hogy tudja, pont melyik malacot akarjuk. Végül el kezdtük leválasztani az állatseregletet. Józsi kecskét visszavittük a helyére, a lány kecskéket bezártuk a fejőállasba, a malacokat pedig megpróbáltuk becsalni a kecskekarámba, kettő kivételével ez sikerült is.

Így kicsit tisztább lett a terep. Illetve az is kiderült, hogy a malacólon keresztül jött át. Ezen már korábban bontott egy kisebb nyílást, amit egy jókora rétegelt lemezzel lezártunk. Most ezt a lemezt konkrétan letépte a falról és kihajította az ólból. Majd a nyílást kitágítva át is jutott a lányokhoz.

Gábor közben egy rakományrögzítő  kötélből készített egy csúszó lasszót és a csalogatással próbálkoztunk, de folyamatosan kitért elölünk. Ekkor elhatároztuk, hogy a kifárasztás módszeréhez folyamodunk és elkezdtük kergetni. Mert az igaz, hogy a egyes állatok nagyon gyorsan tudnak futni, viszont ezt hosszú távon nem bírják. Tehát el kezdünk a villanypásztorral elkerített részben körbe-körbe futni. Elöl a kan utána felváltva vagy én, vagy Gábor.

Egyszer már sikerült beszorítanunk a malacólba. Gyorsan hoztam egy raklapot, azzal zárva el a nyílást, miközben Gábor az ól másik oldalán próbálta a járatot még jobban kiszélesíteni, hogy ott vissza tudjon menni. De ahogy kitört egy darabot, a hangos zajtól megijedve megindult az általam elzárt nyílás felé, és habár kitámasztottam magamat, raklapostul együtt úgy eltolt miközben árkot szántottam a lábammal a homokba, mintha ott sem lettem volna.

A mutatvány, mármint a kandisznó kézre kerítése amúgy sem volt veszélytelen, mivel jó ötcentis agyaraival szerintem csuklóból le tudná harapni a kezünket, ha akarná. Mi azért folytattuk a hajszát. Kergetőztünk tovább, míg végül már láttuk, hogy kezd fáradni. Ekkor Gábornak sikerül elkapnia az egyik hátsó lábát én meg ráügyeskedtem a fejére a lasszót. Ezt utána átadtam a csapat férfi tagjának, aki alig bírta megtartani. Vezetni így nem lehetett, mert inkább megfojtotta volna magát. 

Végül én elkaptam a két hátsó lábát, így én hátulról irányítva, Gábor előröl húzva nagy nehezen visszavezettük a saját karámjába.

Ezzel persze a feladattal még nem voltunk készen. Újból ól és karámépítésbe kezdtünk.

A karám újabb erősítő deszkákat kapott. A világos színűek az új elemek.

Az ólat pedig kompletten U-alakban, szinte teljes magasságig körbedeszkáztuk. Ez egyrészt ellenállóbb anyag, mint az OSB-lap, másrészt fogást sem nagyon talál rajta.

A szerelmi légyott(ok) megakadályozása miatt egy pár napig igen zabos volt ránk. Ezt azzal juttatta kifejezésre, hogy folyamatosan kiborogatta a vizes vödrét. Ugyanis ezt sem azt megelőzően, sem azóta nem csinálja.

Itt már szent a béke. Szeretetét és ragaszkodását azzal szokta kifejezni, hogy nyalogatja a csizmánkat.

Haragudni persze nem lehet rá, ő  csak az ösztöneinek engedelmeskedett. Mi is tudjuk, hogy nem jó ez így, hogy ilyen közel van a lányokhoz. Reméltük, hogy idén nyáron már el tudjuk költöztetni a malac bandát, de hát sajnos nem úgy alakultak a dolgok. Tavasz előtt nem is látok rá sok esélyt, hogy lányokat át tudjuk költöztetni az új helyükre. Talán addig kibírja a megerősített ól és karám.

Ennyit a kan kalandról.

Ezenkívül említésre méltó esemény, hogy igaz, hogy csak részben, de megtörtént a másodszori kaszálás is október második felében. Sajnos mivel a növényzet már igen el volt öregedve, így nem sikerült tökéletesen.

Kaszálás előtti állapot.

Ez pedig már az utáni.

Mivel  fiatal  szomszédaink  gépparkja  meglehetősen  koros,  gyakran szorulnak javításra, így ez és az időhiány miatt sem tudtuk az  optimális  eredményt  elérni, sem a kaszálás,  sem  a  bálázás  terén. Főleg ez utóbbi géppel voltak problémák. 

Mivel kívülről befelé haladva körözött egyre szűkülő körben, időhiány miatt szinte mindenhol maradtak kisebb-nagyobb kaszálatlan foltok, illetve a már elfeküdt, megvastagodott szárakat nem mindenhol vágta el rendesen.

Viszont a pozitív szemlélet jegyében mégis azt kell, hogy mondjam: elégedettek vagyunk, - mert bár szükség lesz még arra, hogy Gábor az egész területen átmenjen a szártépővel, a rendezettebb látvány és a jövő évi legelő érdekében - a tavalyi évhez képest ugyanis kétszer annyi szénabálával vágunk neki a télnek. Tavaly összesen 70 bála jutott nekünk, amiből még tönkrement vagy 10-15, mivel nem kerültek be időben az istállóba. Most a nyári kaszálásból a mi részünk 100 db, az ősziből is lett még 40 darabunk, azaz összesen 140 darab szénabálával gazdálkodhatunk. Az összes bála egyből átszállításra került a szomszédék hatalmas istállójába. A készletünkből  egyelőre talán 5 darab fogyott el, az is nyáron, amikor nem voltunk itthon és a szomszédbácsi etetett. Mivel sok széna bálázatlan maradt, az idő meg  száraz volt, be tudtunk még gyűjteni néhány pótkocsira valót. Így azóta is a fóliával letakart kupacból etetünk.

Sajnos egy tovább csökkent kecskeállományt.  Októberben ugyanis elvesztettük Micikét is.

Az egyik legjobban tejelő kecskénk volt, amellett egy igen kedves jószág, úgyhogy megint csak nagy veszteség ért minket.

Voltak gyanús jelek, amik arra utaltak, hogy valami nincs rendben, de sajnos későn kaptunk észbe. Valószínűleg férges volt,  és mire megkapta a kezelést már leállt a kérődzés. Próbáltuk élesztővel beindítani, de már túl késő volt. Bár folyamatosan evett, ebből nem tudott semmi hasznosulni a szervezetében, így egy reggel élettelenül találtuk.

Azóta szintén kecsketartó szomszédasszonyommal megbeszéltük, hogy megpróbálunk egy otthoni állat gyógyszertári készletet kialakítani, hogy hasonló helyzetben legyen mihez nyúlni. Szükség van különböző féreghajtókra, gyulladáscsökkentőre, mivel van hogy az állatorvos csak napokkal később ér ide. A kecskékkel kapcsolatosan  amúgy sincs sok tapasztalatuk. Az ember magára, meg a kecsketartó társadalomra számíthat leginkább.

A szeptember elején született kicsi malackát is elveszítettük. Itt valószínűleg a sok bolhacsípés miatti fertőzés volt  az ok.  Azóta már abból a szerből is bekészleteztem, hogy azonnal meg tudjuk kezdeni a kezelést, ha bolhát észlelünk. Szóval ez az év az állat-egészségügyi tapasztalataink gyarapodásához jócskán hozzájárult. Magyarán saját kárunkon tanultunk, nem keveset.

Szerencsére a többi állatka jól van. Az alábbiakban kis képes beszámoló következik róluk.

A hízásba fogott malackáink közül három szieszta közben. Két popsi között egy fej formációban.

Itt mind a négyen a vályú körül. Az elmúlt 1,5 hónap alatt szépen kigömbölyödtek. Most egy kitesz annyit, mint a tavaly vágott kettő együtt. 

Gyülekeznek, vacsorára várva.

Az egyik  utolsó napos őszi napon lőttem ezt a képet. A szénarács alá hullott szénából épített fészekben pihenget az egyik malackám.

Nem tudom nektek szembetűnik-e, de szerintem olyan kis padlizsánalakúak az én kicsikéim. Hegyes kis fej, hátul kigömbölyödő potrohhal.

Józsikám udvarlás közben ilyen aranyosan kidugott nyelvvel próbál kedveskedni a lányoknak némi hanghatás kíséretében, amit ezúttal sajnos nem tudok prezentálni.

Itt még szép napos időben tudtak legelészni, ezelőtt pár nappal. Tegnap már a nagy szürkeségben voltunk kint együtt. Próbálom ezt a gyakorlatot fenntartani, hogy egy fél-egy órára naponta ki tudjanak jönni. Bent ugyanis már eléggé lekopasztottak mindent.

Bal oldalon Tündér, a legelső kecskénk. Micikéhez hasonlóan ő is nagyon rossz bőrben volt, de szerencsére őt még vissza tudtuk hozni. Egy darabig még "dara-terápián" volt, azaz takarmánykiegészítésképpen mindig kapott egy kis darakeveréket reggel-este. Mostanra egész szépen kigömbölyödött. A többiek csak szénán és a legelésen élnek. Abrakot csak a fejési időszakban kapnak valamit valamiért alapon (zabért tejet). Jobbra pedig az elárvult Maja. Ő  egy igazi kis haspók, rendesen felkészült a télre pókhasat növesztve.

A képen Böbe, aki szintén a dagik táborát erősíti.

Itt pedig a januári kis "plüssöm", aki napjainkra ilyen gyönyörű kecskelánnyá fejlődött. Hollófekete, fényes szőrméje van hófehér kiegészítőkkel. Szerintem most ő  a csapat szépségkirálynője, bár a többieknek is kijutott, amikor a szépséget osztogatták.

Málna kutya továbbra is a legfőbb segítségem, amikor a gazdi távol van. Etetésnél segít a kecskéket beterelni a belső karámba, ügyel, hogy Józsikám ne kódorogjon el, amikor a saját és a lányok szállása között mozog. A kinti legeltetésnél is aktívan közreműködik, ha valamelyik elkódorog, csak szólnom kell és visszatereli a csapathoz. Vagy, ha az egész csapatot kell arrébb mozgatni, rá akkor is számíthatok.

A cicák konkrétan kitúrták a kutyaólból, hiába na héttagúra bővült a család. Szerintem ő  a sátorban éjszakázik vagy a lakókocsiban. Mindenesetre, amíg ott is volt széna, gyanúsan kutyanagyságú fekvésnyom volt benne többször is. A kiscicákkal továbbra is pótanyai a viszony, bár néha igen vadul akar játszani velük.

Kicsit hátrasunyt füllel, de azért tűri a macs a Málna általi nyavarást.

Málna után immár a cicák is csatlakoztak a daraevők csapatához. Egyáltalán nem soványak, reggel és este is megkapják a "tudományosan" kimért adagjukat. De hát növekvő szervezetek révén ezt nyilvánvalóan keveslik. 

Szándékosan nem akarjuk túl etetni őket, nehogy elkényelmesedjenek. Hiszen az ő  feladatuk a gazdaságban a rágcsáló populáció kordában tartása. Ezt a feladatukat egyébként szorgalmasan gyakorolják. Az istálló építésénél, mivel gyakran ott időztek velünk, többször is tanúja voltam, amint sikeresen vadásztak.

Az utolsó őszi napos napon "a lemenő nap háza". Még mindig imádunk itt élni.

Az istállós projekt után most kicsit nyugisabb napokat élek. Nagyjából az etétés-háztartás-blog háromszögében mozogva. Nem kell hajnalban kelnem, az állatokat ellátása után kényelmesen megreggelizem. Utána azért mindig akad valami házimunka: tegnap sütögettem, ma takarítottam. Jut idő az ebéd utáni szunyókálásra (mondjuk ezt a jó kis szokást a hajtósabb napokon is tartjuk), egy kis edzésre, olvasásra, pihenésre. Ahogy a természet is elcsendesedik, úgy mi is kicsit lassabb tempóra válthatunk ilyenkor. Már csak abból adódóan, hogy a világos órák száma jelentősen lecsökkent. Délután háromkor már megyek ki etetni, mert bizony négy órakor már sötét van.

Szerintem legközelebb majd a disznóvágás után jelentkezem, hacsak addig nem történik valami érdemleges, amiről beszámolhatnék. Addig is legyetek jók!

Istállóztunk

Hát először is bocsi a hosszas hallgatásért. Az utolsó bejegyzés után kb. két hétig, amíg az uram úton volt nemigen volt miről beszámolnom. Utána meg elkapott minket a gépszíj evvel az istálló mizériával, akkor meg három hétig szinte látástól vakulásig azon munkálkodtunk, hogy tető alá kerüljön az épület.

Örömmel jelenthetem, hogy a nagy "Mű" elkészült. Legalábbis az ez évre tervezett része, mármint, hogy kerüljön fel rá a tető. Bár a legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy egy ekkora tetőszerkezet megépítéséhez egy legalább 3-4 fős csapatra van szükség. Végül a feladatot ketten abszolváltuk, azt leszámítva, hogy az egyik szomszédasszonyom kétszer fél napot jött segíteni már a cserepezés részénél.

Eredetileg több jelentkező is volt, aki felajánlotta a segítségét, de ilyen-olyan okok miatt végül egyikük sem tudott jönni, de mi nem estünk kétségbe és megoldottuk a feladatot kettecskén, ahogyan már sokszor tettük.

De nézzük szépen, hogyan is készült a tető erre a nem is kicsi, kb. 5,5 x 26 méteres épületre.

Ahhoz, hogy egyáltalán neki tudjunk állni az építésnek, egy jó pár fát ki kellett még vágnunk, amik túl közel voltak és bele lógtak volna a tetőbe. 

Ezzel el is ment egy délutánunk, cserébe viszont lett megint egy pótkocsira való tűzifánk.

Másnap esős napra ébredtünk, szerencsére délutánra kisütött a nap és hogy haladjunk, neki  ugrottunk az  egyik   farakatunknak,   hogy   kibányásszuk a 15x15-ös   gerendákat, amikből a talpszelemeneket terveztük  megcsinálni. Mit  ne   mondjak   jó kis   testedzés volt, a két méter  magas  rakatot  teljesen lebontani, alulról kiemelni a 14 darab gerendát, majd visszaépíteni a rakatot.

Szerencsére aznapra már nem fért bele más, így rá tudtunk készülni, hogy másnap neki ugorjunk a feladatnak.

15x15-ös keresztmetszet 4 méter hosszan, hát fel kellett szívnom magam, hogy innen behordjuk őket a falakon belülre, ahol a szabászat folyt.

Ezek a gerendák kötik össze két oldalt a 8-8 oszlopot és majd erre ülnek rá a szarufák. Egyfajta koszorút képeznek az épületen.

Itt éppen a kivágandó rész berajzolása folyik. Ugyanis egymásra lapolva lettek felhelyezve és az oszlop betonmagjához "óriás" csavarokkal rögzítve.

A "vidék Jedi-kardja" ismét nagy szolgálatot tett. Az összes nagy gerendát ennek segítségével szabta le kis családunk ezúttal ácsmesterként közreműködő tagja.

Másnap elkészült az ún. zsinórpad, azaz a földön lemodelleztük a gerendák, szarufák elhelyezkedését. Ennek segítségével készítettünk egy sablont, ami alapján az összes szarufát le tudtuk szabani.

Gyűlik a rakat. Szarufából "csak" 60 darabot kellett legyártani.

Itt már a gerendák méretre vágása történik.

Miután az összes darab kiszabása megtörtént, következhetett az építés. Bár megbeszéltük, hogy pont jó, hogy aznap itt lesz a kőművesünk, mert majd az ő segítségével felpakolássza az anyagot a falra, az én emberem az alábbiak szerint cselekedett.

A film hosszúsága is mutatja, hogy alig 40 másodperc alatt egyedül felrakta a böszme talpszelement a falra. Így ezen még nem is akadtam fenn. Hanem amikor megtudtam, hogy a 6 méter hosszú gerendákat, amik keresztben kötik össze az épületet szintén egyedül cipeli 40-50 métere távolságból, na akkor elszakadt a cérna. 

Lepöröltem a fejét, hogy hogy lehet ennyire makacs, hogy nem kér segítséget, bár Pityu kőműves is felajánlotta, hogy szívesen segít. A talaj tiszta hepe-hupa, neki meg mégiscsak két éve műtötték a térdét, ami pár hónapja csak attól megrottyant, hogy egy takarmánnyal teli zsákot akart a kocsi csomagtartójában arrébb görgetni. Erre most itt vagánykodik. Nem is vitatkozott, tudta nagyon jól, hogy igazam van, így Pityu segítségével kerültek fel a maradék gerendák a helyükre.

Talpszelemenek a helyükön, most következnek a gerendák.

Málna természetesen minden nap lekísért minket az építkezéshez és nagy izgalommal fedezte fel az istálló környékét. Folyt a pocokvadászat. Itt éppen megpihenteti a kis fejét a téglarakáson.

Miután a gerendák felkerültek a helyükre, jöhetett a rögzítés. Ez egyemberes feladat volt, így én felmentést kaptam. Na, persze azért nem unatkoztam, inkább összedobtam egy jó kis répatortát.

Az összes gerenda lerögzítve. Megérkezett az első rakomány szarufa, amik csak arra várnak, hogy "valaki" felpakolja őket.

Ezt is megoldottuk kettecskén. Feltámasztott 10 darabot, utána felment és ő  fentről húzta én meg lentről toltam és pikk-pakk már fent is voltak.

Itt már javában rögzítjük a szarufákat.

Az én feladatom annyiból állt, hogy a még fekvő szarufákat, saját súlyomat felhasználva szintbe tartsam, amíg ő  egy méretes, 30 cm-es csavarral összecsavarozza  a két darabot. Majd a felállítás után lehetőleg függőlegesen kellett megtartanom addig, míg két csavarral hozzárögzítette a szarufákat a talpszelemenhez.

Kukucs!

Amint az a képeken is látszik, óriási szerencsénk volt az időjárással. Többnyire gyönyörű napos időnk volt. A fenti kép október 30-án készült és rövid ujjúban tudtunk dolgozni.

Helyén az összes szarufa.

Már a fogópárok is a helyükön.

Ez volt az egyik legkönnyebb munkafolyamat. Igaz, hogy ebből is le kellett szabnunk 60 darabot, amikhez a saját 3 méteres pallóinkat használtuk fel. De legalább kicsik és könnyűek voltak.

Azért cicatársaság is akadt mindig. Az öt gyerekből ketten-hárman rendszeresen elkísértek minket. Itt talán Athos ugrott váratlanul a vállamra.

És nem is igen akaródzott onnan leszállni. Így volt idő előkapni a  gépet és kattintani néhányat.

"Igen kényelmesen esik itt az ülés, hova is sietnék?"

A tetőlécezés megint csak egyemberesre sikeredett . Az én kis kacsóim alkalmatlanok a kalapács  órákon át tartó rendeltetésszerű használatára.

Egyik oldal kész, jöhet a másik.

Itt már a másik oldalon, hamarosan jöhet a cserép.

Ehhez először is ki kellett szabadítani a lassan egy éve beszerzett zsákmányt. Szerencsére a falu több pályázatot is nyert, melynek során az önkormányzat épületein tetőcserét hajtottak végre, így olcsón hozzájutottunk pár ezer darab cseréphez. Idén januárban egy falubelinek szintén volt több mint 1.000 darab eladó cserepe. Arra is lecsaptunk. Csak időközben a természet átvette az uralmat és a derékig érő gazban már csak sejtettük, hol is lapulnak a tetőre valók. Így a fűkaszával látott neki a szabadítási műveletnek. 

Na, szóval amikor már láttam, hogy hamarosan cserepezhetünk, gondoltam meggyorsítom annyival a folyamatot, hogy előrakom a kocsit. Így hát odaállt a traktorral a rakat mellé én felpakoltam, addig az emberem folytathatta a munkáját.

Igen messzire kellett mennem, hogy az egész épület beleférjen az objektívbe.

Kocsin az első forduló.

Először úgy gondoltuk, hogy a cserepezéshez mindenképpen szükségünk lesz segítségre. De mivel tetőfóliával nem veszkődtünk egy istállónál, így belülről fel lehetett adogatnia a cserepet. Az alsó négy sorban egyszerűen: Gábor fent, én lent a traktoron állva felnyújtogattam egyenként.

A második négy sor már kicsit több tornamutatványt igényelt. Ott már a pótkocsi peremére kellett minden egyes alkalommal fellépnem, ami felért egy jó kis edzéssel, de azért megoldottuk. A traktorral persze mindig arrébb kellett állni. Előremenetbe megoldottam én, ha tolatós pozícióban volt, akkor átpasszoltam a feladatot.

Itt már nyolc sornyi a helyén.

Az elején még azt sem tudtuk, hogy pontosan mennyi cserépre van szükség, és a rendelkezése álló cserepek pontos számát sem tudtuk. Így tehát kétismeretlenes egyenlettel dolgoztunk. Vettünk ugye már két helyről, plusz tudtuk, hogy az elbontott istállóból is maradtak még cserepek. Hogy mennyi? Fogalmunk sem volt.

Ebből a dzsungelből kellett kiszabadítani őket.

Sok száz darab rejtőzködött itt, de az idő vasfoga nem kímélte őket. Végül kb.  500 darabot lehetett hasznosítani. Ekkor már látszott, hogy így sem lesz elég. 

Az utolsó négy sor felrakása volt a legkomplikáltabb. Ezt ugyanis már egy lépcsőben nem lehetett megoldani. Ekkor kérdeztük meg a szomszédunkat, mivel ő  már korábban felajánlotta, hogy eljönne segíteni. Egy délután és másnap délelőtt tudott jönni. A folyamat pedig a következőképpen zajlott: Gábor a tetőn, én a gerendákra fektetett pallókon, Emese pedig a traktoron és így láncba tudtuk adogatni a cserepeket. Ami jelentősen meggyorsította az eseményeket.

A vége felé persze már látszott, hogy a rendelkezésre álló cserép nem lesz elég. Már azon morfondíroztunk, hogy merre is induljunk el, amikor Emese telefonja felcsillantotta a reményt. Itt a faluban is most volt tetőfelújítás a kultúrházon és úgy tudja, hogy még megvan a cserép. Másnap el is mentünk megnézni, szerencsére passzolt és még 350 darabot beszereztünk.

A végére megint csak ketten maradtunk, ekkor vissza volt  még az utolsó három sor és a kúpcserép az épület kb. 2/3-ad részén. Végül azonban múlt héten pénteken 12.20 perckor felkerült az utolsó cserép is a helyére. 

Ez már a nyolcadik munkanapunk volt zsinórban úgy, hogy hajnali ötkor keltünk és majdnem sötét volt mire bejöttünk. Hiszen a tetőépítése mellett azért itt volt a majdnem 40 állat, akiket reggel és este is el kellett látnunk. Mondanom sem kell, hogy eddigre már alig vonszoltuk magunkat. De szombaton még ganyézni kellett, meg akadt egy kis ajtójavítási feladat a szomszédban. Így szombat délután tudtuk megkezdeni a pihenést. "Maratoni" 2,5 nap jutott ezúttal. Ajándékba kaptuk a hétfőt, mivel egyelőre nem volt szabad teherautó, amire ráülhetett volna.

Kedden így még tudtunk egy kicsit csinosítani az épületen, amit pénteken így hagytunk ott.

A kilógó tetőléceket egyenként le kellett fűrészelni.

A tető végét pedig egy-egy deszkával lezárni, hogy a szél ne tudja megbontani. Később majd még bádogot is kap. Egyik oldal már kész.

Másik oldal folyamatban.

Az utolsó szegek egyike van már csak hátra.

Szóval megcsináltuk. Mivel én egy precíz emberke vagyok, mindig írom a naptárba, hogy éppen mit csináltunk. Így vissza tudtam nézni, hogy 12,5 munkanapba tellett mire elkészült a tető  a tereptisztítástól kezdve az utolsó cserép felhelyezéséig. Segítséget pedig egyetlen napra vettünk igénybe.

Kemény időszak volt, de a birtoképítő  "játékunkban" ezzel szerintem túl vagyunk a nehezén. Az oldalak bedeszkázása és a különböző helyiségek kialakítása ezután már gyerekjáték lesz. Most azonban fontosabb feladatok vannak: disznóvágásra kell készülnünk, a kertet és a legelőt rendezni. Ha mindez megvan és az időjárás engedi, akkor tovább folytatjuk az istállót.

Lassan mennem kell, mert gyönyörű napos az idő és a kecskéim szerintem már várnak, hogy mikor engedem ki őket egy kis legelészésre. Terveim szerint hamarosan jelentkezem, mert az eltelt több mint öt hétben azért más is történt ám, csak nem akartam mindent egyszerre a nyakatokba zúdítani. Szóval kövessetek, mert hamarosan ismét jelentkezem.

ADDIG IS KELLEMES HÉTVÉGÉT MINDENKINEK!