Az élet kevésbé napos oldala

Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem a mondókámat. A lényeg  a lényeg, hogy az utóbbi hónapokban nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. Kezdjük mindjárt azzal, hogy május 20-a környékétől kezdve csaknem két hónapon keresztül szinte egy csepp eső sem esett nálunk. Eltekintve a Kadarkutat tönkreverő, minket szerencsére csak érintő jégesőtől június végén, ami nálunk egy kis jégen kívül egy negyedórás záporban ki is merült.

Ennek következtében a tölgyfa csemeték (a tavaly és az idén ültetettek, amik szépen megeredtek)  elkezdtek elszáradni. Mostanában nem is merészkedtem fel az erdőbe, mert csak a szívem fáj, hogy megint hiába a belefeccölt pénz, meg munka kezdhetjük elölről az egészet. 

A másik kevéssé sikertörténet az idén: a kaszálás. 

Ugye évek óta együtt működésben vagyunk a szomszéd birtokkal. Nekik vannak gépeik, amikbe mi vesszük az üzemanyagot, a végén pedig felezzük a termést. Már a tavalyi évben is külső segítséget kellett igénybe venni, mert bálázás közben a traktor megadta magát. 

Sajnos az idei szezonra nem sikerült megjavíttatani, ezért a teljes kaszálás, rendsodrás, bálázás folyamatot bérmunkába szerettük volna megoldani. Nagy nehezen ideért az emberke, kb. egy héttel később, mint ígérte. Előtte mi még körbe mentünk és raktunk ki jelző festékkel megfújt karókat, a veszélyes helyekre (korábban ez egy fás legelő volt, az óriás fákat kivágták, a tuskók viszont bent maradtak a földben). Gábor  felhívta a figyelmét jelzésekre és direkt mondta neki, hogy az erdő szélétől és egyéb facsoportoktól  5, de akár 10 métert is hagyjon el a biztonság kedvéért.

Hát az első 15 percben két tuskót kapott el a kasza. Az egyik egy nagyon kicsi, alacsony tuskó volt, amit az eddigi kaszálások során soha nem vettünk észre, tényleg csak pár centire állt ki a földből. Ettől mondjuk még ment is tovább. A  másik viszont tényleg egy jókor tönk volt, viszont ezt meg azért találta meg, mert nem vette figyelembe a távolságtartásra vonatkozó kérést. A lényeg viszont, hogy ezek után közölte, hogy neki nem ér annyit az egész, hogy tönkre tegye a gépeit, majd levonult a helyszínről. Mi meg néztünk, mint a "luki nyúl". 

Azért erre az eshetőségre felkészülve volt B tervünk. Mégpedig a mi kis TZ4K traktorunkhoz tartozó kasza. Persze, ha ezt  most mezőgazdaságban jártas emberke olvassa, akkor a hasát fogja nevettében. Ekkora és ilyen domborzatú területre (dimbes-dombos) egy ilyen kicsi alternáló kasza? Hahaha! 

Már június elején tervbe lett véve, hogy a traktorral egyszerre vásárolt  kaszát, - amely szerencsétlen 6 éve rohadt kint a szabad ég alatt nálunk, előtte meg ki tudja hány évig volt a csillag garázsban a régi gazdáinál- üzemképes állapotba hozzuk. 

Az első problémát mindjárt az jelentette, hogy a farakás mögé bepakolt tartozékot valahogy fel kell eszkábálni a traktorra, hogy a gazda le tudjon vele menni az istállóba, hogy fedél alatt tudja szerelni. Ez persze nem volt egyszerű, mivel egy több száz kilós valamiről van szó, amihez ketten voltunk, hogy megemeljük. 

Végül nekem jutott eszembe a megoldás, hogy van nekünk egy emelőnk, talán próbáljuk meg azzal, mielőtt beleszakadunk. 

Még így sem volt egyszerű, mert három csavarra kellett rájátszani a szerkezetet, de végül csak megoldottuk. 

Itt pedig már pöfög is a traktor a felrögzített kaszával együtt. 

A teljes szerkezet  be volt állva, egyetlen mozgó része sem mozdult. Így  valami 4 flakonnyi csavarlazítót fújkodott el, mire sikerült mindent szétszerelnie, megmozgatnia. Összességében két napja ment rá, hogy teljesen szétkapja, lezsírozza és összerakja. Mondjuk fogalmam sincs, hogy az én kereskedelmi és asztalos végzettségű emberem honnan veszi a bátorságot, hogy ilyesminek egyáltalán neki álljon. 

Viszont az alábbi videó önmagáért beszél. 

Persze ez azért korántsem egy sikertörténet. 

Nagyjából 10 percig kaszált, mikor a szemem láttára egyszer csak elrepült valami. Mint kiderült az egyik kasza kés volt. Lehetett visszamenni szerelni. Ezt még megoldotta önerőből. 

Újabb 10-20 perces munka után elszakadt a lánc. Mondjuk azt látta, hogy kicsit laza, de nem tudott vele mit kezdeni, így viszont lehetett menni a szomszédos városba, ahol a mezőgazdasági boltban kiszedtek egy szemet.

Haza jött, összerakta,  újból neki állt a kaszálásnak. Ekkor nagyjából fél órát tudott dolgozni, amikor is eltörött a csapágy. Ez még komplikáltabb eset volt, evvel egy még nagyobb városba kellett menni. Ahol kiderült, hogy nem szabvány csapágy van benne. Van kisebb, nagyobb, pont ekkora nincs. Végül vett egy kisebb méretet és egy lakatosműhelyben legyártották a hozzávaló alkatrészt.

Most tehát ott tartunk, hogy a legelőnek csak egy nagyon kis hányada van csak lekaszálva. A fű nagy része lábon száradva már elfeküdt. Rémesen rondán néz ki az egész. 

Ahol viszont végig ment a kis traktorunk nagyon szépen lekaszálta a még nem elfeküdt füvet. Nagyjából, mintha ollóval vágták volna le. 

Persze a lekaszált széna nagy részét nem hagytuk veszendőbe menni. Gép erő  híján viszont maradt a hagyományos módszer, tehát mindketten villát ragadtunk és neki álltunk - életünkben először - szénakazalt rakni.  Ja, azt persze mondanom sem kell, hogy ezt a "kellemes", szabadtéri elfoglaltságot úgy kb. 35-38 fokos kánikulában végeztük. 

Az interneten találtunk egy kis videót, ennyi volt az útmutató. A lényeg, hogy levertek egy mindkét végén kihegyezett karót és arra hordták rá a szénát. Mondjuk nálunk a föld annyira száraz volt, hogy leverésről szó sem lehetett. Egy vödör víz és az ékásó segítségével tudott több részletben egy olyan lyukat készíteni, amiben megállt a karó. 

A munkamegosztás úgy nézett ki, hogy én töltöttem be a rendsodró szerepét. Mondjuk erre csak később jöttünk rá, mert először még kupacokba húzogattam össze a szénát. 

A gazdának jutott eszébe, hogy a szépen lekaszált rendeket egyszer balról, egyszer jobbról húzzam be középre. Magyarán két lekaszált rendből csináltam egy ilyen szép kis kígyót. A nap végére "csak" két vízhólyagot sikerült begyűjtenem a munkavédelemi kesztyű ellenére. 

A gazda meg szintén jött a villával és az összesodort rendet felgöngyölte majd "rátűzte" a karóra. 

Épül az első kazalunk. 

Azután időnként jöttem én és szépen letapicskoltam, hogy minél több férjen rá. 

A távolabb levő szénamennyiséget végül a dombra felhúzott utánfutóra pakolta rá, majd szépen lehúzta a kazalhoz. 

Itt már alig látszik ki a karó vége. Jó magasra kellett rakni az utolsó adagokat. 

Végül három kazalt sikerült összeraknunk, ami egyenként 2,5-3 órát vett igénybe. Másnapra azonban  megérkezett a július közepi 4 napon keresztül tartó esős "évszak". Amit nem tudtunk összeszedni az kuka. Azóta ugyanis kínáltuk a kecskéknek az időközben persze megszáradt, de sokszor elázott szénát. Hát úgy néztek rá, mint a véres rongyra. 

Mire a kazal építésekkel végeztünk hulla fáradtak voltunk, így a megörökítésükkel nem is foglalkoztunk. Akkor még igen csinosan néztek ki, mindegyik kapott kis sapkát is a tetejére eső elleni védelemként. 

Az első kazal a 4 napos eső után már közel sem olyan fess, de azért még kinéz valahogy. 

Viszont a másik kettő igen mókásan néz ki, mivel jó fél métert rokkantak a sok eső miatt, de ellenőriztük és a belsejük száraz maradt. 

Hogy a szárazság és a kaszálás körüli mizéria ne legyen elég, a baromfiudvarban is katasztrófa történt. A június közepén bekövetkezett kánikula idején kezdődött. Egyik reggelre egy elpusztult csirkét szedtünk ki az ólból. Előzmény semmi. 

Betudtuk annak, hogy mivel összezsúfolódva aludtak a tojóállásokban, agyon nyomták a többiek. 

Pár napra rá újabb két csirkét találtunk. Szintén semmi előjel. Ekkor viszont már tombolt a kánikula. Árnyék semmi, interneten utánanézve, a baromfi nagyon érzékeny a nagy melegre, hőgutát kaphatnak. 

Próbálunk mindenféle árnyékot építeni szalmabálából, palából, többször fellocsolunk náluk. Csak tovább hullanak. 

Míg végül a gazda, akitől a takarmányt vesszük mondja, hogy két éve ő  is hasonlóképpen járt.  Mivel nála sincs nagyon árnyék, ő is betudta a melegnek. Az elhullott jószágokat ráadásul odaadta a disznóinak (mindenevők). Na, amikor már egy disznaja is elpusztult, akkor rájött, hogy itt másról van szó. Valami féreg támadta meg a baromfit, ami valami toxint termel és, amikor telítődik a máj, elpusztul a jószág. 

Ekkor már vagy kilenc pipit vesztettünk. De, hogy a maradékot megmentsük, irány az állatpatika. Megkapják szerdán az ivóvízbe, majd mivel még pusztultak el, szombaton még egyszer kaptak. Ennek ellenére még mindig hullottak a jószágok. Az is lehet, hogy az időközben elszaporodott tyúktetű is bejátszott. Ezek gyakorlatilag kiirthatatlanok. Egy hete lepermeteztük őket, a szer viszont csak a kifejlett rovart öli meg, a peték, lárvák túl élik. A poén, hogy a populáció 5-10 %-át teszik ki mindösszesen a kifejlett rovarok. 

Most viszont találtam egy szert, amit az ivóvízükbe kell keverni. Állítólag megváltozik a vérük íze, amit a tetük nem szeretnek és így gyakorlatilag éhen halnak. Pár napja jött meg a cucc, már itatom a maradékkal. 

Ami  Karcsi kakaskából és mindösszesen 3 pipikéből áll. Az utolsó tegnap ment el. 

Szóval gyakorlatilag a baromfiállományunk másodszorra is lenullázódott. 

És ezzel még mindig nincs vége a kálváriánknak. 

Az egyik kiscicát szerencsétlen baleset érte és ő is odalett. 

Egy ideje ugyanis a két kis hülye rászokott, hogy a kocsink alatt játszon, bujkáljon. Persze mindig odafigyeltünk rá, hogy mielőtt elindulunk biztonságban legyenek. Ehhez a balesethez is hároman kellettünk: a kis cica, Málna kutyus  és én. 

A cica az autó alatt volt középen, nem lehetett kizavarni. Mondtam Gábornak, hogy lassan induljon el és guruljon le a cicáról. Közben én folyamatosan figyeltem, hogy ne legyen baj. Szépen le is gurult róla, a kiscica már a kocsi mögött volt. 

Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy mondtam neki, hogy mehet, mielőtt megfogtam volna a cicagyereket. Málna ugyanis ekkor vette észre, hogy a cica veszélyes helyen van, odaugrott és ugatott, hogy elzavarja. Ezzel viszont pont az ellenkező hatást érte el: a cicus pont a kocsi kerék elé ugrott, ami át is ment rajta. Azonnal elpusztult. Legalább nem szenvedett szegény.

Nagyon megsirattam és azóta is magamat hibáztatom, hogy fel kellett volna vennem, mielőtt engedem a kocsit tovább menni. 

Hát nagyjából ennyit akartam elmondani és mindezt azért, hogy lássátok a mi életünk sem mindig csupa idill és tömény élvezet. Ebben a blogban mindig is az volt a cél, hogy a valóságot mutatom be, nem csak azt, ami jól sikerült. Sokszor hibázunk és minket is ér szerencsétlenség. 

Ennek ellenére még mindig szerencsésnek érezzük magunkat. Mert a fentiekben ecsetelt balszerencsék, károk ellenére mi egészségesek vagyunk, a kecskék, malacok is jól vannak (a koca mami már szépen gömbölyödik), a kert is sok örömöt és élelmet ad nekünk. Csak azért jó volt kiírni magamból, hogy azért most lelkileg nem vagyunk a toppon, de majd túl lendülünk ezen is és visszatérünk az élet napos oldalára. 

Ismét együtt a csapat

 

Két év után, idén július közepén  sikerült ismét összeszedni a gyerekcsapatot (unokaöcsik és hugik), összesen öt gyerkőcöt. Habár csak három napot sikerült kiszorítani úgy, hogy mind az öten együtt legyenek velünk, azért kalandokban és programokban nem volt hiány ezúttal sem.

Első nap birtokon kívül program volt. Összevont születésnapi, névnapi, karácsonyi ajándék gyanánt kalandoztunk egyet a Mecsextrém parkban egy nagyival kiegészülve, aki kísérőként segített minket a gyerekek körül.  Volt bobozás, kötélpályán mászás, bikán lovaglás, három D-s karika és még sok egyéb. 

Iszonyatosan nagy mázlink volt, mert este 18,30-ig tudtunk maradni és csak miután haza indultunk kezdett el szakadni az eső, ami aztán gyakorlatilag velünk maradt az elkövetkező napokban is. De szerencsére akadt némi szünet is az esős időszakok között, így a birtokon együtt töltött két nap alatt is tudtunk szabadtéri programokat beiktatni. 

Első este vacsora után mindjárt megbeszéltük Málnáskertben érvényes szabályokat:

- ez egy birtok állatokkal és növényekkel, amelyek mellett nem lehet teljes szabadságot kivenni, tehát ezeket gondozni kell, ha segítenek hamarabb végzünk és több idő marad a szórakozásra, 

- az egyéb háztartási teendőkben (terítés, asztal leszedés, mosogatás stb.) is szükség van segítségre, mert ha mindent csak mi ketten végzünk, akkor a közös programokra kevesebb idő jut, 

- nálunk Málnáskertben szinte minden eszközt, szerszámot ki lehet próbálni, viszont nagyon fontos, hogy csak felnőtt jelenlétében és útmutatásai alapján, hogy az esetleges baleseteket elkerüljük,

- képernyő előtt töltött idő korlátozott, közösen kiválasztott filmet 30 perces etapokban lehet nézni.

Ez utóbbi szabály annyiban változott, hogy amikor az esős idő miatt beszorultunk a házba, számítógépes foci bajnokságot is rendeztünk, amiben rajtam kívül mindenki részt vett. Csoport mérkőzések, meg elődöntő, döntő, ahogy kell. 

A pénteki fárasztó nap után hagytuk aludni a gyerekeket, viszont a gazdának már 7,30-kor jelenése volt a szomszéd faluban, hogy az időközben learatott tritikaléból (búza és rozs keresztezésével létrehozott gabona) elhozzon egy fél tonnányit. 

Miután megreggeliztünk irány az állatudvar. 

A két kislány különösen odavan az állatokért, alig lehetett őket kiimádkozni.

Mikor végeztünk az etetéssel felkerekedett az egész csapat, hogy a frissen beszerzett takarmányt lepakoljuk az utánfutóról.

Irány az istálló. A jelenleg rendelkezésre álló egy szem hombár 3/4-ig volt árpával. Első feladatként ebből kellett néhány zsákot tele merni, hogy a tritikalé (vagy ahogy a termesztő nevezi "tikitaka") nagy része beleférjen.

Közös munka, ahol együtt kell működni, a lányok a zsákot tartják, a nagyfiú meg egy kőműves fándlival meregeti a gabonát. 

Mivel időközben akadt más feladat is, a két fiú végül magára maradt és annak ellenére, hogy a középső fiúcskának focizás közben megsérült a keze (repedt ujjacska) mégis szépen folytatták a zsákok megtöltését. Csak érdekességként: soha nem hozta fel kifogásként, hogy a fájós ujja miatt nem tud megcsinálni valamit, vagy nem akar részt venni valamiben. Le a kalappal előtte. 

Közben a többiekkel a mester neki állt méregetni, ugyanis a terv az volt, hogy a korábban már az istállóba hordott deszkákból készíteni kell még egy hombárt. Ugyanis tikitakából szeretnénk hozni még 7-8 mázsát.

Először ki kellett számolnunk, hogy ha egy 1 x 1 x 1 méteres kockát 13-14 cm széles deszkákkal akarunk beborítani, akkor összesen hány darabot kell lefűrészelnünk. Segítségül annyit megmondtunk, hogy egy oldalra 8 darab kell és összesen 6 oldala van a kockának. Harmadikra meg is született  a helyes eredmény. 

Persze mielőtt neki álltunk a gépekkel való munkának, megtörtént a munkavédelmi oktatás: miután a mester felkapcsolta az áramot, senki nem nyúlhat semmilyen kapcsolóhoz. 

A fűrészelést, gyalulást megelőzően természetesen fel kellett takarítani a korábbi munkálatokból ottmaradott forgácsot. Lelkes segítőkben ezúttal sem volt hiány.

Aznap délelőtt végül a gyerekek segítségével én méretre szabtam a deszkákat. Ők segítettek felemelni és megtartani a 4 méteres deszkákat, miközben én szabtam. A mester pedig egyedül megegyengette a deszkák élét, hogy majd résmentesen passzoljanak egymáshoz. 

A délután már a szórakozásé volt. A szomszéd faluba ment át focizni a nagybácsi négy gyerkőccel. Miközben én meg a nagyfiú a tornácon beszélgettünk, olvastunk. 

Másnap délelőtt a szokásos reggeli rutin (reggeli, fogmosás, állatok etetése) ismét felkerekedtünk az istállóhoz, hogy folytatni tudjuk a hombár munkálatait. Amíg mi felnőttek gyorsan kigyalultuk a vázhoz szükséges anyagot, a fiúk kreatívan elfoglalták magukat.

Mindenféle hulladék anyagból különféle kompozíciókat épített a nagyfiú, amit a selejtes (nem éles) kaszakésekkel próbáltak dobálni, hogy összedőljön. Majd lehetett kezdeni elölről. 

Mielőtt lementünk volna az istállóhoz, a fiúk begyújtották a kinti sparherdtet, hogy a húslevesnek valót oda lehessen tenni. Én meg gyorsan leszaladtam a kertbe, hogy a leveshez való zöldséget összeszedjem. Ekkor láttam, hogy a korábban már elfektetett hagymáim (hogy ne menjenek magba) száradás helyett el kezdtek rohadni a harmadik napja eső eső miatt. 

Na több sem kellett a gyerekeknek, rohant az összes, hogy segítsen kihúzgálni a hagymákat. 

Íme egy szép példány az egyik lányka kezében. 

A többiek is szép zsákmányt találtak. 

Másik lányka a  szedés helyett inkább szépen rendezgette a ládákba a többiek által kiszedett hagymafejeket. 

Íme a betakarítás eredménye: három ládányi öklömnyi hagymafej, ami remélhetőleg kitart a következő szezonig.  

Az étkező ablakból sikerült kattintanom az alábbi képet, ahogy a legnagyobb fiú és a legkisebb akáclevéllel kényezteti a kecskéket. A nagyobbik lehúzta az ágat, így Bendegúz könnyen hozzáfért, a kicsi pedig a letépkedett levelekkel etette a karámon belül levőket. 

A két kislány gyakori látogató volt a pipiknél is. Itt épp egy kis konyhai hulladékkal etetik őket. 

Bár a két unokatesó vasárnap este hazament, három gyerkőc maradt. Majd megjöttek a szülők is, hogy további három napot még közösen nálunk töltsenek. 

Mivel vasárnap elkészült a hombár vázának való anyag, azt fel is hozták, hogy majd itt a kerti konyhában összeszerelik, ez végül elmaradt. De a nagyfiú kérésére és segítségével hétfőn pár perc alatt összecsavarozták a kocka vázát.  

Miközben a kislány a hulladék fadarabokból, amit a nagybácsi szépen meg is csiszolt neki, hogy fel ne sértse a kezeit, kreatívkodott. Készült egy eredetileg robotnak indult, de végül spárgázó karatés lányként megszülető figura az egymáshoz ragasztott fakockákból. 

Gyorsan eltelt ez a pár nap, de nagyon örülünk, hogy mindannyian itt lehettek velünk. Szerintünk ők is sok élménnyel gyarapodtak és reméljük, hogy jövőre is visszatérnek hozzánk. 

Vegyes mindenféle

 

Ennek az irománynak nem tudtam tematikus címet adni. Csak írok mindenféléről, ami a legutóbbi bejegyzés óta történt. 

1. Pipiház update: kezdetektől tervbe volt véve, hogy a pipiház alját is bedrótozzuk, hogy  a csirkék a ház alatt árnyékban tudjanak lenni. Ez májusban időhiány miatt elmaradt. Júniusban azonban az oromzat és a spaletták után ez következett fontossági sorrendben. 

Szerencsére maradt gyalult anyagunk, így csak gyorsan méretre kellett szabni és már csavarozhattuk is össze a három darab keretet. Amíg a gazda a kerti konyhán túrázott (csiszolta), addig én kétszer lefestettem a kereteket.

Következő munkanapon pedig már meg is történt a beépítés. Először itt is tégla került a földre, majd arra lett ráhelyezve a keret, a lábakhoz történt a rögzítés.

Utána jöhetett a drótozás.

Majd a pipik birtokba vehették a területet.

2. Bútorgyártás: a pipiházikó komplettírozása után neki álltunk két darab polc legyártásának. Ugyanis meguntam, hogy káosz van a gardrób/kamra helyiségben. Eddig a spalettákat ott tároltuk a földön, most, hogy a nagy részük  a helyére került, végre akadt hely két polcnak.

Bár a kész asztalos műhely még a távoli jövőbe vész, mi azért  kezdetleges körülmények között is elérjük a kitűzött célt. Szalagfűrész híján kézi körfűrésszel szabogattuk az anyagot, viszont a gyalugép (főleg, hogy a kései meg lettek éleztetve) szuperül bevált.

Itt már a csillió darabból álló polcelemek élének letörése történik kézi marógéppel. 

Természetesen ez is közös munka volt. Az anyag kiválogatásában,  gyalulásban segítettem, a polcelemeket, kötőket én szabtam méretre és az összeépítés sem jöhetett volna létre nélkülem.

Kezd összeállni a kép, akarom mondani a polc.

Elkészültek. Szállításra készek. 

Azóta természetesen már bekerültek a helyükre. Folyamatban vagyok az átpakolással, rendezkedéssel. 

3. Terményraktározás: épp a polckészítés kellős közepén voltunk, mikor egy ismerős gazda telefonált, hogy aratja az árpát, mehetünk a kívánt mennyiségért, hogy még a földről behozzuk. Így ugyanis nem kell zsákolni.

Mivel a kombájnról egyből az utánfutóra eresztette a termést. Előtte és utána természetesen "méreckedni" kellett. De szerencsére erre is volt megoldás. A szomszéd faluban egy mezőgazdasági cégnél van ipari mérleg. Ott megmértek minket, majd mehettünk a földre az áruért.

Itt még nincs tele, csak kicsit el kellett teríteni. 

Végül közel fél tonnányi árpát tudtunk hazaszállítani. Fele mindjárt bement a hombárba, másik fele még az utánfutón hűlt. Egyszer át kellett forgatni itt is ott is, nehogy befülledjenek a szemek. 

Idén még két hasonló hombárt szeretnénk építeni, hogy az éves takarmányszükségletet be tudjuk aratáskor tárolni. Az idei év ugyanis katasztrófa volt drágulás szempontjából. Míg tavaly a gazda 45 Ft/kg-ért adta a termését, addig idén júliusban már 90 Ft/kg volt a takarmányboltban a gabona. Ez ugye 100 %-os áremelkedést jelentett. Még szerencse, hogy nekünk nem egy óriási állatállományt kell etetnünk. 

4. Bálázás: a gabona beszerzésével nem értek véget a mezőgazdasági feladatok. Az árpaföld learatását követően jött a szalmabálák összeszedése és behordása. Az árpaföld az erdőig tart. Utólag tudtuk meg, hogy kb. 6-700 méter hosszú. 

Mi meg a szomszéd birtokkal közös projektben nekiindultunk hajnali öt órakor, hogy majd mi kézzel összegyűjtjük őket a föld határában, ahonnan egy ismerős hazaszállítja. Utána meg osztozkodunk a mennyiségen. Ahogy azt Móricka elképzelte. Egyetlen bála felhozatala több, mint 15 percembe tellett és volt belőle 140 darab.

Szerencsére bár a föld igen hullámos volt, a mi drága, kis KIÁ-nknak (a kb. 10 cm-es padlójával) utánfutóval együtt sem jelentett akadályt. Így amint a gazda konstatálta, hogy ez kézi erővel felejtős már indult is haza a futóért. 

Addig mi Emesével bizonyos távolságonként összekupacoltuk a bálákat. Mire a gazda visszaért el is készültünk vele. Mehettünk vissza a föld végébe megint, hogy a futóra feldobáljuk  a bálákat. Hét óra harminckor már otthon is voltunk egy rakatnyi bálával.

Végül a hazaszállítást is önerőből oldottuk meg, mivel az ígért segítség nem érkezett meg. Három sorban 26-30 bálát tudtunk felszuszakolni, így négy fordulóban haza hordtuk az összeset. 

5. Húskészletek feltöltése: mivel két kakas sok is volt, meg a fiatalabbik nagyon gyepálta a kicsiket, ezért június közepén az egyik beleszaladt a késbe. Szerencsére van nekem egy nagyon ügyes anyukám, aki vidéki lányként edzett az ilyen dolgokhoz. Nekem csak a lábait és a szárnyait kellett tartanom. 

Miután szépen megpucoltuk és szétbontottuk, isteni finom kakaspörkölt készült nokedlivel és fejes salátával. 

A kakaskából végül háromszor tudtunk enni és minden alkalommal jobban ízlett. 

Múlt héten pedig sort kerítettünk egy kecskevágásra. Nem volt igazán betervezve, de szerencsétlent a többiek kiközösítették. Mindenki őt piszkálta, a kajához sem nagyon mert oda menni és hát elég csúnya is volt szegénykém. 

Bográcsban hosszan főzve olyan isteni pincepörkölt lett belőle á la Málnáskert, hogy szerintem vadpörköltnek is elmehetett volna. A gazda kitalálta, hogy a krumpli mellé egy kis répát is főzzünk bele. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire feldobja. Persze ment bele bőven vörösbor is. Így egy nagyon sűrű, ízletes, szaftos étel sikerült kreálnunk.

6. Gyógynövény készlet gyarapítása: évek óta készülök, hogy hársfavirágot is gyűjtsek télire teának. Pár éve azt is konstatáltam, hogy az utcán előttünk van egy hársfa, csak valahogy mindig lekéstem a szedésről. Most egy vasárnap délelőtt az uram segítségével szedtünk egy jó nagy kosárra valót.

Hát nagyjából ennyi volt az érdekesség, amit meg tudtam osztani veletek. Zárásként pedig néhány "természet fotó" következik.

Csend, rend, fegyelem: étkezik a macska banda. Kaptak egy adag kecsketejet. Mondanom sem kell, nem kérették magukat.

Kék-zöld gyíkocska. 

Egyik hajnalban látogatóink voltak. Négy dám bika növekvőben levő, még barkás aganccsal. 

Az egyik ki is szúrt minket és belenézett a kamerába.

Hát többek között ezekért a pillanatokért imádunk itt élni. Több, mint hat év után is élvezzük a gazdálkodó létet, ami bár nem könnyű és tele van nehézségekkel és buktatókkal, mégis olyan szabadságérzetet ad, amit máshol nem találtunk meg. Ezért van az is, hogy mi nem igen vágyunk el nyaralni. Hetente-kéthetente egy strandolás nyáron, meg havi egy városi látogatás könyvtár és cukrászda beiktatásával és már teljes is a boldogság.