Sütigyár és egyéb ínyencségek

 

Mikor az én egyetlenem az ez évi utolsó kanyarjának  neki vágott decemberben, én már egy igen-igen hosszú listával ugrásra készen álltam. Hogy végre neki kezdhessek az ünnepi sütögetésnek, készülődésnek. 

Nagyjából napokra leosztottam, hogy mikor mit kell előkészíteni vagy megcsinálni, hogy mire hazaérkezik, mindennel elkészüljek.

Az indulás napját leszámítva minden hétköznapra jutott valami sütni, vagy készíteni való finomság, melynek nagy részéből gasztroajándék lesz, de természetesen mindenből marad nekünk is egy kis kóstoló. Elvégre muszáj letesztelni az ajándékokat, nehogy csalódást okozzanak.

Elsőként egy olasz (toszkán) különlegesség, cantuccini készült. Ez egy ropogós mandulás keksz, amiben az a trükk, hogy először rudak formájában kell a tésztát sütni. Majd ezt követően a rudakat felszeletelve, a szeleteket még egyszer meg kell sütni. 

Már csak a végeredményt sikerült lefényképezni (az alkotás hevében néha elfelejtettem menet közben is kattintani).

Az olaszok ezt a sütit édes borba áztatva majszolják, én viszont a capuccinora szavazok, de tea is szóba jöhet.

Második napon egy fonott kalács volt napirenden.

A hatos fonás most már csaknem csukott szemmel is megy. Sütés előtt még tojással le kell kenni és egy fél órát keleszteni.

Ezúttal nagyon szép lett az eredmény.

Harmadik nap penzuma egy 75 dkg-os kis kerek cipó lett. Mindjárt este leteszteltem, vajas kenyérnek is isteni, de az egyik szeletre saját sonkából kis kockákat vágtam, úgy még jobban esett. 

A hét utolsó munkanapjára kifli sütés jutott. Amúgy terven felül, de a kalács készítéséből megmaradt friss élesztőt muszáj volt elhasználnom, így "kénytelen" voltam legyártani 8 darab ilyen helyes kis tejes kiflit.

Bedagasztás után rögtön formázom a kifliket, így itt még keletlenül látszanak.

Kelés után már kissé pufibban.

Sülés után meg még ducibban. 

Amúgy mióta a keverőtálas mixerem dagasztóspirálja másodszor is eltört, minden dagasztani valót kézzel készítek, ezért a jövő évi első beruházások közé tartozik egy profi konyhai robotgép. Mert azért 10 percekig paskolgatni, gyúrogatni, dagasztani a mindenféle tésztákat, az nem az én kacsóimnak való (alagútszindrómás zsibbadás).

Még ugyanaznap begyúrtam a mézeskalács tésztáját is. Egy profi mézeskalács készítő lányka receptje, amit a Nők Lapjában láttam. Ideális esetben 5-7 napot kell pihentetni sütés előtt, úgy hogy mehetett is a hűtőbe hűsölni.

Ekkor következett a hétvége, amikor is szünetet tartottam a sütögetésben. Viszont látva, hogy mi mindent van még hátra, a második hetet fel kellett pörgetnem.

Hétfőn már hajnal hatkor "kidobott" az ágy. A terv ugyanis az volt, hogy még a vaksötétben (az állatok etetése előtt)  ledarálom a hájas sütihez a hájat. És így is tettem.

Etetés után begyúrtam a tésztát. Hogy jó hólyagos legyen, ezt is kell vagy 10 percig gyömiszkélni. Utána jön a háromszori nyújtás és a lisztes hájjal való kenegetés, majd a hajtogatás. Ezután a tésztát betettem a hűtőbe, mert ezek után már nem volt energiám az újbóli nyújtáshoz és készre sütéshez. 

Ehelyett inkább készítettem egy csokis-kávés granolát, ami tulajdonképpen sült müzli extrákkal.

Az alapja zabpehely, amit kakaóporral, aprított magvakkal összekevertem, majd nyakon öntöttem pár deci mézes eszpresszóval és némi kókuszolajjal. Majd tepsibe simítva sütögettem egy darabig, míg jó ropogós lett. Miután kihűlt még aszalt áfonyát is kevertem hozzá, hogy finomabb legyen.

Ezt még aznap leteszteltem egy kis mézes joghurttal, hát nekem nagyon bejött.

Második hét második napja: a hájas süti sütés előtt és ...

... utána. 

Azt hiszem elégedett lehetek az eredménnyel, nagyon szépen szét nyíltak a sütikéim, meghálálva a sokszori hajtogatást. 

Amíg a két tepsinyi süti  süldögélt ráértem pepecselni annak a 4 darab narancsnak (bio) a héjával, amiből kandírozott narancsot akartam készíteni. Első feladat a narancs kifacsarása, ugyanis az üres narancshéjat könnyebb szép darabokra vágni, mintha hámoznám.

Miután háromszögű cikkelyekre felvágtam a héjat, egyesével mindegyikből kikanyarítottam a fehér belsejét, amennyire csak tudtam. Majd egy napra hideg vizes fürdőbe merültek.

Második hét harmadik napján a hajnal már ismét a konyhában talált. Begyújtottam a sparherdet és forrásban lévő vízbe téve a  héjakat,  főztem pár percig. Közben cukorszirupot készítettem.

A forrásban lévő szirupban a héjakat üvegesre kellett főzni úgy 40-50 perc alatt.

Majd jött a szikkasztás egy napig.

És még volt időm egy  narancsos trüffel alapját is bekeverni. Forró tejszínbe ment a finom étcsoki, narancslé, kandírozott narancshéj, pici fahéj, pici szerecsendió és némi vaj.

Mehetett ez is egy-két  napra a hűtőbe.

Csütörtökön azután a 6 napja a hűtőben pihengető mézeskalácstésztával kezdtem  a konyhai műszakot. Megmondom őszintén kicsit szkeptikus voltam, mert amikor begyúrtam nagyon darabos volt, alig akart összeállni. Azért bíztam benne, hogy az állás jót tesz neki, de mikor elővettem megint olyan morzsálódósnak tűnt. Végül azonban sikerült egy kis átgyúrkodás után szép vékonyra kinyújtani, csak sokat kell lisztezni alá és fölé, hogy se a deszkára, se a nyújtófára ne ragadjon rá a tészta.

Egy tepsi kiszaggatva.

Egy másik pedig már megsütve.

Készült néhány átlyukasztott is, amit fel is lehet lógatni dísznek karácsonyfára vagy ablakba.

Két órányi és hét tepsinyi sütögetés után a végeredmény.

Mikor a kalácskáim elkészültek megint elővettem a narancshéjakat és jöhetett a csokifürdő.

Majd felszeleteltem két darab almát, hogy legyen némi szárított almakarika. Ezek szintén jók dísznek is, de nasinak sem utolsók.

Harmadik napra szépen összeaszalódtak, úgy hogy a tepsik a kályha mellett voltak, így már elférnek egyben is, ráadásul ez már nem is kettő, hanem három alma.

Végül a hét utolsó napjára maradt a trüffelek meggurgatása és kakaófürdőbe hempergetése.

Így a terveknek megfelelően mindennel elkészültem. Már csak azt kell kitalálni, hogyan osszam el az ajándékokat szeretett családtagjaink között. Remélem sikert aratok vele.

Tőletek kedves Olvasóim pedig ez évre elbúcsúzom. Az emberrel együtt kivesszük a téli, ünnepi szabadságunkat. Legközelebb majd valamikor januárban jelentkezem, addig is legyetek jók és vigyázzatok magatokra és egymásra. Végezetül 

 MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT ÉS EGY ENNÉL BOLDOGABB ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

Disznóvágás kettecskén

 

December elejére beterveztük, hogy egy malacka életét elvesszük a mi életünkért cserébe. Ugyanis a húskészleteink jelentősen megcsappantak, konkrétan minden disznóhús elfogyott. Az ünnepek meg ugye közelednek és hát mégis csak enni kéne valamit.

Mivel csak húst akartunk, semmi hurka, semmi kolbász, ezért úgy gondoltuk, nem érdemes összecsődíteni a társaságot, megpróbálkozunk kettecskén megbirkózni a feladattal.

Annyi segítséget vettünk igénybe, hogy a szomszéd gazdát megkértük, hogy a véres részében segédkezzen. Így sem volt könnyű, de mégsem az én emberemnek kellett a kést fognia. 

Hét órakor már túl is voltunk a nehezén. Szomszéd gazda némi kávézás és sütizés után távozott, mi pedig neki kezdtünk.

Első rész a pucolás. Ezt mi perzseléssel kezdjük. Konkrétan koromfekete lesz a malac.

Ezt követően jöhetne a perzselt részek lekaparása, de mivel szerencsére enyhe volt az idő, bevethettük a magasnyomású mosót. Hát komolyan mondom, óriási segítség, mintha leborotválta volna a perzselt részt. 

Utána persze azért késsel jól meg kellett kapargatni. 

A fenti műveleteket mindkét oldalra kétszer ismételtük, mire elégedettek lettünk az eredménnyel. 

Közben egy kis technikai malőr is akadt. A gazda egyszer csak azt vette észre, hogy a gázpalackot nem lehet szabályozni. Sem elzárni, sem erősebbre csavarni. Azt hittük, hogy elromlott a palack szelepe, de egy eresztő palackot ugye a kocsiba sem mer betenni az ember, hogy elvigye kicserélni. Ezért egyetlen reménységünk, hogy a szomszédban van egy felesleges. 

Így hát egy gyors telefon után lebattyogtunk kedves Szembe szomszédékhoz és felsétáltunk a palackkal. De mielőtt megtörtént volna a csere, az uram észre vette, hogy a gázcsővel is valami gond van. Végül kiderült, hogy nem is a palack a hibás,  hanem a perzselő volt eldugulva. (Most már ezt is tudjuk, hogy nem árt ellenőrizni vágás előtt.) Ezzel a művelettel minden esetre eldobtunk egy jó fél órát.

Tíz órakor jött a következő fázis: a malac fellógatása. Mivel rénfánk nincs, ezért mi a kerti konyha gerendájába csavart kampóra szoktuk fellógatni a malacot. Ezt eddig mindig erőből oldottuk meg, azaz 3-4 ember emelte meg közös erővel a jószágot, míg valaki rögzítette a köteleket. Bár az én emberem már korábban is előállt a most alkalmazott javaslattal, de a többiek elhessegették, hogy fel bírjuk mi azt rakni, nem kell  ide más módszer.

Na, most ez a verzió teljesen ki volt zárva, mert ketten megemelni, és azután megtartani, míg a kötelet rögzítjük nyilván fizikai képtelenség lett volna. Így végre ki tudtuk próbálni azt a módszert, amit az én emberem kigondolt.

Gépi erő bevetésével, azaz a kis traktorunkkal húzta fel a jószágot. Ez a módszer amellett, hogy egy cseppnyi erőfeszítést sem igényelt még azzal az előnnyel is járt, hogy a bontás során könnyedén lehetett a magasságot változtatni. Ha magasabbra kellett emelni, kicsit előre gurult, ha lejjebb, hogy jobban hozzáférjen, vagy lásson bizonyos részeket, akkor meg csak hátra gurult egy kicsit.

Biztonságos és egyszerű, úgyhogy a jövőben ezt fogjuk alkalmazni.

A komplett bontást tehát az én egyszem emberem végezte. Lehet, hogy lassabban, lehet, hogy kevésbé szépen és precízen, mint egy tanult hentes, de legalább nem kellett súlyos ezreseket kifizetni sem . 

Itt éppen az egyek hátsó comb leválasztásával van elfoglalva. 

Azután több kép már nem is készült, mert nekem is be kellett állnom  a húsok szortírozásába, majd a zsírnak való szalonna darabok felkockázásába. 

Végül 15,30-ra minden hús szépen kiadagolva, becsomagolva már a fagyasztóban hűsölt. A zsír kisütése és az elrámolás maradt csak másnapra.

Legnagyobb örömünkre ebből az egy szem malackából lett 6 liter zsírunk és csaknem 2 kg töpörtyűnk, ami a gazda nagy kedvence. Sőt most már én is szívesen fogyasztom, ami pár éve még elképzelhetetlen volt számomra. 

Összegzésül szerintem jól sikerült ez a zártkörű rendezvény. Meg voltam elégedve magunkkal. Végül is nem fulladt káoszba a nap. A gazda is kicsit felfrissítette az emlékeket és a mozdulatokat, amit legközelebb december végén ismét gyakorolhat. Akkor már két malac lesz soron.

Őszi munkák III.

November második felében jártunk és még néhány feladat hátra volt ahhoz, hogy nyugodtan hátra dőlhessünk. Várt még a gazdára némi biomunka a trágyadomb és a kert környékén. Viszont ezeken a napokon igen fagyos reggelekre ébredtünk, ezért bemelegítésként úgy döntöttünk, hogy eltüntetjük végre a valamikori téeszes idők utolsó maradványait: az itt-ott csúfosan meredező karámoszlopokat, amik most már nagyon szúrták a szemünket.

Mivel a területet kaszáljuk, ezért úgy kellett kivágni az oszlopokat, hogy a kasza nehogy bele akadjon. Így egy kis ásással kezdett a gazda.

Majd utána jöhetett a "vidék Jedi-kardja", amiből nekünk most már kettő is van (olcsó kínai 26 ezerért), hogy ha az egyik megadja magát, előkaphassuk a másikat. 

Egy-két óra alatt körbejártuk az érintett területet és begyűjtöttük a régészeti maradványoknak is beillő oszlopokat. Amelyek most épp itt csúfoskodnak a tornácon, mert összevágni már nem volt idő. A terv az, hogy amennyi kalóriát lehet, azt kinyerünk belőlük a kályha táplálása során.

Mivel szerencsére napos idő volt, 10-11 óra körül már engedett a talaj. A gazda meg a traktor után kötötte az ekét és felszántotta a kertet. Majd megkezdődött a trágyaráhordási hadművelet. Nem irigyeltem szegényemet, amíg én a házban sütöttem-főztem, ő  vagy kilencszer pakolhatta fel és le a "ganyét" a pótkocsira/ról.

Íme a végeredmény: felszántva és megtrágyázva várhatja kis kertünk a tavaszt.

Miután a kerttel elkészültünk, jöhetett a legelő rendbe tétele. Szerencsére nem az egész 6 hektárt, csak néhány nagyobb foltot kellett szártépővel megjárnia. Az évek óta tartó rendszeres kaszálás ellenére még mindig van egy-két nagyobb csalános folt, illetve egy vadbodzás terület, amit muszáj volt levágni, hogy jövőre szép legelőnk legyen.

Kép közepén az eredeti állapot, a szélén pedig már látszik a majdani végeredmény. Mivel ez nem egy fűnyíró, amit előre-hátra tologatunk, a célszerű az, ha egyre szűkülő körökben körözget az adott területen. 

Sajnos 2,5 hónap után ismét folytonossági hiányokat fedeztünk fel a vadkerítésen. Ezek javítása sem várhatott tovább. A kerítés mentén sem kívül, sem belül nem lehet traktorral közlekedni, ezért, hogy megkönnyítsük a dolgunkat a pótkocsira mindent felpakolva a dombtetőre vittük fel az anyagot és a szerszámokat. Majd csillagtúra szerűen a javításra szoruló helyeknél kidobáltuk a stafli anyagokat, majd én 3-4 kanyarban lehordtam a szerszámokat a kiindulási ponthoz, míg a gazda kizötyögött a traktorral és kívülről közelítette meg a tett helyszínét.

Az első helyen  mindjárt két köz is javításra szorult, de annyira, hogy új drótot is kellett kihúzni, ugyanis egy vagy több jószág egyszerűen keresztül ment rajta.

A drót kihúzása után keresztbe felrögzítettük a staflikat, amiknek elő kell fúrni minden esetben, különben be nem vered a szeget egy akácoszlopba. A kalapács felejtős akácfánál és  160-as szegeknél, ide keményebb szerszám kellett.

Innen aztán gyalogosan mentünk tovább szerszámostul  a következtet helyszínre. Ezúttal nyolc közt javítottunk. Rá is ment egy egész délutánunk. 

November utolsó napján történt a javítás, a mai kerítésbejárásnál megállapíthattam, hogy szerencsére azóta nem okoztak újabb kárt a szarvasok. A vaddisznók a tavaszi látogatásuk óta elkerülnek bennünket, alulról sehol nem volt felhajtva a drót, csak ezek az ugró jószágok nyomják le, vagy szakítják át. Remélem egyszer csak ők is leszoknak rólunk. 

Igazából a fentiek voltak a sürgősen megoldandó őszi feladatok,  szerencsére azonban maradt még egy-két bónusz napunk, amit a farakatunk további gyarapítására használhattunk fel. 

Egyik nap elkészült az első 10  erdei m3-res ( 1,70 m magas) rakatunk.

A másikon  már neki láttunk a következőnek.

Igaz, hogy az érintett erdőrész hagyott maga után némi kívánnivalót. Arra már nem maradt idő, hogy kihordjuk az ágakat és a feldarabolt botfákat, amiket vékonynak ítéltünk a rakatba.

Ez volt a kiinduló állapot az érintett területen: lomb korona ágas-bogas csúcsai.

Valamint milliónyi kisebb-nagyobb ág borította a talajt. Ugyanis a kivágott fa dőlés közben sodorja magával a rengeteg száraz ágat.

Azóta az állatok ellátása után minden nap egy órácskát az erdő takarítására szánok: húzgálom ki lombvégeket az erdő széli hatalmas kupacokba és gyűjtögetem a felaprított  botfákat, amik vékonyak voltak a rakatba.

Gyűlnek a rőzse kupacok is, mivel az én Szűz jegyű lelkem még az erdőben is "patyolat" talajt akar, egyszerűen nem bírom elviselni a rendetlenséget.

Ez pedig már a megtisztítás utáni állapot.

"Műszak" végén pedig megpakolom a talicskámat és viszek egy adag rőzsét visszafelé, ekkora adagon egy-két napig főzögetek a sparherden. 

Ezúttal megfejeltem a kupacot egy elhullajtott dámvad aganccsal, amit takarítás közben találtam. 

Miután ilyen ügyesek voltunk és minden szükséges feladat elkészült, alacsonyabb fokozatra kapcsolhatunk decemberben. Most már az állatok ellátásán kívül más teendő nem igen akad kint, persze fát vágni lehetne, de az megvár.  Jó is  lesz majd egy kicsit bekuckózni. Kályhában lobogó  tűz mellett valami finomat sütögetni, egy jó forró teát vagy capuccinót kortyolgatni.

Megszépül a kerti konyha II.

Mivel október végén, november elején csudaszép volt az időjárás,  megragadtuk az alkalmat és tovább szépítettük a kerti konyhánkat.

Emlékeztetőül ott hagytam abba ezt a történetet, hogy a téglafal nagy része meg lett pucolva és a kályhát is sikeresen letapasztottuk.

Ahogy a korábbi bejegyzésemben említettem a kémény két méteren túli részét meghagytam az uramnak. ő  pedig gépesített formában oldotta meg a vakolatfátyol nagy részének eltávolítását, mielőtt sósavval leecsetelte volna.

Így végül sikeresen körbe értünk a tégla felületeken. Már mindenütt szép, élénk színű. 

Hátra volt még a vasrészek, úgy mint füstölőajtó, sparherd ajtó és lap, kályhaajtó felület kezelése. Ehhez a szükséges festéket és a kályhafényt (vaspor) már korábban beszereztük.

Bár a jó nevű festéket állítólag közvetlenül a rozsdára is fel lehet vinni, az én emberem azért nem bízott ebben annyira, ezért a először a rozsda eltávolításával kezdte.

Munkában a "szakember" (mert ehhez is ért).

Azután ráment a sarokcsiszolóval is.

Festés után csak úgy csillog-villog az ajtó.

Az átforrósodó felületeket nem lehet festeni, mivel a festék a magas hő miatt lepattogzana, ezért találták  ki a kályhafényt, közönséges nevén a vasport. Ezt nedves ronggyal kell felvinni a felületre, majd szárazzal kifényesíteni.

Itt jól látszik az előtte és utána állapot, pedig a jobb oldalon még csak egy réteg van.

Az ajtókkal  már nehezebb dolga volt, mert ronggyal nem lehetett a kis recékbe, mélyedésekbe bedörzsölni a port. Nekem jutott eszembe, hogy mi lenne, ha megpróbálná fogkefével ( ugyanis a használt fogkeféket takarítási céllal félre szoktam tenni).

Működött a dolog, így szép  szépen fel tudta vinni a port minden felületre. Miután elkészült, következett a begyújtás mindkét helyre, ugyanis hő hatására ég rá a por a felületre. Szükség esetén, ha nem takarna eléggé, akkor ismételni kell a fenti eljárást. Eddig két rétegnél tartunk.

Mivel az időjárás továbbra is kitartott, a kályha festésének is neki kezdtünk. Első körben én voltam a festő. 

Második körben átadtam az ecsetet az uramnak. 

És íme a végeredmény. 

A faváz festése viszont már tényleg tavaszra marad, mivel időközben igencsak lehűlt a levegő. Tíz fok alatt viszont nem ajánlott festeni. Ennél magasabb hőmérsékletre pedig idén már nem igen lehet számítani.