Komolyan mondom nem hiszem el, hogy néha mekkora hülyeségeket tudunk csinálni. Mentségünkre legyen szólva, hogy az a nagy szívünk megint felülkerekedett a józan eszünkön. Na, de lássuk, hogy mi is történt Málnáskertben január első szombatján, azaz 7-én.
A nagy kocán már január elején látszott, hogy igen előrehaladott az állapota. Mivel ezúttal a gerilla kan ejtette teherbe, ezért a pontos ellés időpontját nem tudtuk, viszont mivel a hasa már igencsak a földet súrolta, ezért sejtettük, hogy január közepéig meglesznek a malacok. Meg is beszéltük, hogy elkerülendő a tavaly szeptemberi esetet, amikor a kis koca az erdőbe ellett, már nem is engedjük ki a villanypásztoros területről.
Ebben így szépen megállapodtunk. A benti csapat ebéd utáni kimenőjénél Gábor még meg is küzdött a kocával, lapát segítségével tartotta vissza, nehogy kislisszoljon a kecskékkel és a többi malaccal. A délután folyamán azonban a villanypásztor mellett kidöntött fákat akartuk összefűrészelni és ahogy elhaladtunk a külső karám kapuja mellett, megláttuk a mamit. Ott állt a kapun belül és panaszosan nyöszörögve jelezte, hogy ő is ki szeretne menni.
Mi meg: jaj szegény, hát had menjen ki. Úgysem megy már messzire. Igen ám, csak hogy az esti etetésről lekésett, a kaput viszont nyitva hagytuk hogy vissza tudjon menni. Sajnos elkövettük még azt a malőrt is, hogy néhány kecskegida beszaladt a hízók helyére, ami szülőszállásként is működik. Mi meg nem akartunk vesződni velük, hát otthagytuk őket.
Így viszont oda nem tudott bemenni, a kecskekarám szintén zárva a kecskékkel, oda sem. A kicsi malacól pedig összebújva aludni elegendő volt a kilenc malacnak. Na, de a kicsiket világra hozni közel sem megfelelő, nyugis, biztonságos hely.
Így esett meg, hogy másnap reggel az etetéskor derült ki, hogy a koca bizony nem ment vissza. Ekkor már sejtettük, hogy bekövetkezett az, amit leginkább szerettünk volna elkerülni, azaz, hogy az erdőben hozza világra a kicsinyeit.
Mondjuk nem nagyon kellett keresgélni, a szeptemberi szülőhelytől nem messze gyönyörű fészket készített az elszáradt zsombék leveleiből. Ahol hamarosan meg is találtuk az idei év első szaporulatait.
Ezúttal is kilencet ellett, amiból 6 maradt meg. Egyet már a fészken kívül találtunk meg élettelenül, egy kifejletlen malackát a fészekben és pár nap múlva előkerült még egy az alomból. Kíváncsiságból méretet vettünk az egyikről. Ahogy látszik kb. egy arasznyiak, mikor megszületnek a kicsi vietnámiak.
Egynaposan, kicsit soványan nagy kabátban szelíden tűrte az ismerkedést. Azóta is ez a kismalac a legkezesebb az összes közül.
Persze megpróbálkoztunk a lehetetlennel és összeszedve az összes kismalacot egy kosárba fel akartuk csalni a kocát az ólakhoz. Természetesen kudarcot vallottunk, az eredeti fészekben kereste a kicsiket. Amit amúgy nagyon professzionális módon megépített, olyan vastagon, hogy az összes kicsi száraz és jó meleg volt, amikor először megtaláltuk őket.
Azért, hogy a csapadéktól megvédjük őket hirtelen mást nem tudván kitalálni ezt a "csodás" fedezéket építettük föléjük, köréjük.
Hát igen, az összecsukható sörasztalból és néhány hullámpala töredékből ezt tudtuk összehozni. Itt azután nagyon jól elvoltak, amíg a januári özönvíz el nem érkezett. Az első egy-két esős nap még nem is jelentett gondot. A víz elszivárgott, folyamatosan vittünk száraz almot, úgyhogy a kicsik jól voltak, szépen gyarapodtak.
Egyszer azonban, már a sokadik esős nap után gondoltam kiszedem az átázott almot és teljesen újat teszek, ekkor fedeztem fel, hogy közben a talaj annyira telítődött, hogy már a fészek alatt is áll a víz. Most már egy hete nem esett egy csepp sem és mégis ilyen vizek vannak odalent a mélyedésben, ahol a malacfészek volt.
Persze mire ez a helyzet kialakult, addigra a gazda elment dolgozni, úgyhogy egyedül kellett megoldást találnom a problémára. Ekkor pont 12 naposak voltak. A koca viszont nem hozta fel őket a karám közelébe, csak lent bóklászott velük az erdőben.
Azt találtam ki, hogy a kocát becsalom az esti vacsorával és utána összeszedem a kicsiket. Nem akartam úgy begyűjteni a kicsiket, hogy a koca ott eszik mellettük, nehogy izgalmában nekem támadjon.
A feladat első része kitűnően ment, a kajás vödröt előtte víve szépen jött utánam és be is csuktam a helyére. Utána következett a neheze, ugyanis az immár 12 napos, kigömbölyödött malackáim nem vártak engem szépen összekuporodva a fészekben, hanem hatan nyolc felé spricceltek, amikor megpróbáltam megfogni őket. Az elsőt még csak-csak könnyen elkaptam, de amikor az végig visított, amíg odavittem az anyjához, a maradék öt szana-széjjel futott.
Ahogy mentem vissza a következő adagért, a konyhakert villanypásztorán belül láttam valami világos foltot. Hát az ötből három ott kuporgott a nagy fűben, ebből sikerült egyszerre kettőt is elkapnom. Meg is voltam a felével. A negyediket is viszonylag hamar elkaptam, viszont eddigre már gyakorlatilag besötétedett.
Ott álltam egyedül, hogy az erdőből összeszedjek még két rémült malackát, mindehhez ráadásnak még egy nyavajás fejlámpánk sem volt (azóta természetesen beszereztünk kettőt is), úgyhogy csak a telefonom lámpájával tudtam világítani. Ja, és ráadásul az egyik malacka korom fekete volt. Szerintetek mekkora esélye van annak, hogy január közepén naplemente után az erdőben megtalálj egy rémült, koromfekete kismalacot?
Hát szerintem úgy a nullához közelít. Szerintem, ha nincs a két kutya, akkor esélyem sem lett volna.
Miután hagytam, hogy a kedélyek kicsit lenyugodjanak. Immár korom sötétben visszamentem a fészekhez, hátha időközben visszamentek oda. Szerencsémre a kis fekete malacka ott volt. A két kutyával annyira lefárasztottuk, miután egy darabig körbe-körbe kergettük, hogy végül a pala alá beszorítva sikerült elkapnom. Már csak egy volt vissza, akiért nagyon aggódtam, mert tudtam, hogy gyakorlatilag halálra van ítélve, ha egyedül itt marad. A vizes fészekben, teljesen egyedül biztosan kihült volna reggelre, főleg, hogy elég sok mínusz fokot jósoltak.
Megint vártam egy kicsit, majd úgy döntöttem teszek még egy kísérletet és a lámpával világítva próbáltam a fészek körüli területet átnézni. Szerencsére ez a malacka rózsaszín volt, így legalább nagyobb esélyem volt, hogy észreveszem. Egyszer csak, mintha hangokat hallottam volna, megálltam fülelni és mivel a kismalacot véltem hallani, visszamentem a fészekhez és ott volt.
Megint csak a kutyák segítettek, azzal, hogy nem engedték meglógni, úgyhogy végül szerencsésen végződött az átköltöztetési hadművelet. Mind a hat csemete biztonságba került a mamája mellett egy száraz ólban.
Ez a kép közvetlenül másnap reggel készült. Nagyon cuki a mintázata a rózsaszíneknek: fekete fej, rózsa has és fekete popó. Mindegyiknek van kisebb-nagyobb fekete folt a fenekén. Kormoskában viszont egy tűhegynyi fehér sincsen.
Ez már a napokban készült, immár három hetesek is elmúltak. Itt éppen Pepével incselkednek. Azért látszik, hogy Pepe nem egy méretes malac, a négy hónapjával nem magaslik ki túlzottan a háromhetesek közül.
A tegnap esti etetéskor a mami épp a vacsoráját fogyasztotta, miközben a kicsik a villanypásztor zsinórjával játszottak. Természetesen itt nincs üzemben, de hamarosan meg kell ismerkedniük vele, hogy megtanulják, mi a rend.
A mami szerencsére továbbra is jó súlyban van, nem látszik meg rajta, hogy hat kis malacot táplál.
Egy kis reggeli játék. Az első ijedtség után, amikor százfelé menekülnének, gyorsan neki állnak játszani. Bökdösnek, turkálnak, rágcsálnak csizmát, nadrágot, bármit, ami a szájukba kerül. A nadrágom gumis összehúzója különösen tetszik nekik, mert jól lehet húzgálni, rágcsálni.
Nagyon kis kíváncsiak, érdeklődve vizsgálnak meg mindent, ami az útjukba kerül.
Már mennek mindenfelé a mamájukkal, itt a hatból csak a négy fiúcska ma reggel, a két kislány elmaradt valahol. Már csipegetik a füvet is, utánozva a többieket.
A végére egy rövid kis videó, még a régi fészekben alig pár naposan.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
