Óriási lépésekben haladunk afelé, hogy a belátható jövőben elkészüljön az istállónk és végre legyen egy fedett tárolónk, ahová a takarmányt, szalmát, gépeket és az egyebeket be tudjuk tárolni. Ez nagymértékben köszönhető a birtok urának, aki két heti kemény kamionozás után (amikor minimum egy, de inkább két nap kellene neki, hogy az utolsó napok 15-16 órás hajtását kipihenje) bevállalta, hogy a múlt hétvégén is jöjjön a kőműves.
A helyzet az, hogy mivel az eredeti alapok felhasználásával építjük az épületet, menet közben derült ki, hogy az alap nem vízszintes, hanem északi irányba emelkedik. Ugyanis, ahogy a pillérek épültek egyre kevesebb téglasor kellett ahhoz, hogy a tetejük egy síkban legyen. Az első oszlop még 27 sorból állt, a nyolcadik meg már csak 21-ből. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy majdnem fél méterrel alacsonyabb az utolsó oszlop, mint az első és így már alig volt magasabb mint én.
Nyilvánvalóvá vált, hogy erre még építeni kell, mert így ezen az oldalon túl alacsonyan lett volna a tető. Ezért először is azzal kezdtünk, hogy minden oszlopra ráépített a kőműves plusz négy sort, hogy mindenhol meglegyen a kellő magasság. Ez volt a feltétele annak, hogy a héten be lehessen önteni betonnal az oszlopokat.
Itt már a megmagasított oszlopok látszanak és elkészült néhány oszlopközben a fal is.
Azt már írtam, hogy a nagyméretű tégla elfogyott, de megtudtuk, hogy a szomszéd faluban van 1.500 db bontott tégla, ráadásul nagyon olcsó pénzért. Persze mire a szállítást befejeztük az 1.500-ból csak 1.100 lett (a többi darab tégla volt), a nagyméretűből, meg kisméretű. Ami végül is nem baj, mert a falakhoz az is jó. De továbbra is hiányzott az oszlopokhoz még vagy 500 darab.
A múlt hétvége tehát javarészt avval telt, hogy négy fordulóval elhoztuk az 1.100 darab téglát. Ott fel, itthon lepakoltuk. Kellett még homokot is hozni a malterhez és persze, amikor ott voltunk segítettünk a kőművesnek is.
Azután persze két napig csak fekvés volt, hogy kicsit magunkhoz térjünk ebből a hajtásból. Azután folytatódhatott megint az istálló körüli munka. A fő feladat erre a hétre az volt, hogy a nyolc teljes magasságban megépített oszlop be legyen betonozva.
Segédmunkás híján az én emberem egyedül oldotta meg eme feladatot. Ami mindössze pár tonna megmozgatásából állott. Először is ugye a betonkeverőbe kellett belapátolni az anyagot. Onnan beborította a talicskába (ez volt a művelet legkönnyebb része).
A talicsból azután átmeregette vödrökbe.
A vödröket első lépcsőben felemelte az állásra.
Majd második lépcsőben (miután a létrán felszaladt) a vödrök tartalmát beöntötte az oszlopba.
Majd mindez kezdődött elölről. Két napot számolt erre a mutatványra és meg is csinálta. Ez idő alatt, mintegy száz-százötvenszer kellett megismételnie a fenti műveletet. Bár már az első nap után minden porcikájában izomláz volt.
Ja, és hogy ne legyen olyan simán vége a napnak, hogy több tonna beton megmozgatása után csak úgy lepihenhessen végre, a nap végén még hoztunk egy forduló téglát egy harminc km-re lévő faluból.
Ugyanis a hét másik fő feladata az volt, hogy elővarázsoljunk még vagy 500 db nagyméretű téglát, hogy ezen a hétvégén a másik nyolc oszlop is elkészüljön. A kőműves falubelijénél is már csak 80 darab volt használható, a többi kicsi, vagy darab. Szerencsére a "Jófogáson" rögtön volt kapás, az első hirdetővel, akit felhívtam megállapodtunk. Kétszerre tudtuk elhozni a még hiányzó 400 darabot.
A mai nappal így áldozatos munkánknak köszönhetően teljesítettük a tervet és áll a maradék nyolc oszlop is, amiket a jövő héten még be kell betonozni. Ez a feltétele annak, hogy október végén, mikor hazatér a kamionos munkából neki tudjunk állni a tetőnek.
Tegnap már az nyolcból öt elkészült. (A képen ebből csak négy látszik, de megvan az ötödik is.), ma délelőtt pedig a maradék három is meglett.
De persze ez a hét nemcsak ennyiből állt. Azért szakítottunk időt és a gyümölcsösön belül sikerült lekaszálnia a derékig érő növényzetet.
Így már egész kulturáltan néz ki a terület.
A kaszálék hála az azóta is tartó szép napos időnek közben szénává alakult, én meg már tegnap elkezdtem összegyűjteni, ma pedig tovább folytattam.
Az eredmény egy szép nagy szénakupac.
Ezeket pedig már ma kupacoltam össze, ha a kőműves elmegy még vár ránk a nemes feladat, hogy összehordjuk és letakarjuk.
Még szerdán sikerült elültetni a málnatöveket, amiket anyukáméktól kaptunk. Így Málnáskert most már joggal viselheti ezt a nevet, mert már növekszik közel 50 tő málna. Jelenleg még mindegyik növény jól van, a levelek üdék és nem konyultak le. Majd tavasszal derül ki, hogy mennyi eredt meg belőle. De természetesen itt nem állunk meg. Tovább szeretnénk bővíteni az állományt.
A másfél hete ültetett újhagymáim már ilyen szép nagyok. Talán két hét múlva már lehet belőle szedni.
Még a gazda hazatérése előtt nagy sütögetésbe kezdtem a kinti kemencében. Életemben először teljesen egyedül sütöttem egy ilyen hagyományos kemencében.
Már reggel fél nyolckor begyújtottam, hogy mire megkelnek a mindenféle tésztáim meglegyen a kellő hőmérséklet.
Három óra elteltével ennyi parázs maradt.
Amit szépen hátra kotortam.
Amíg a kemence melegedett elkészítettem egy gyönyörűséges hatfonatos kalácsot és bekevertem egy dupla-csokis muffin tésztát is. Nehogy a kalács féljen egyedül a kemencében.
Igen ám csakhogy eddig mindig hús után sültek a tésztafélék, akkor már nem volt olyan meleg odabent. Így viszont 6 perc után azt tapasztaltam, hogy már javában barnul a kalács teteje. Gyorsan kikaptam mindkettőt a kemencéből. Tettem be alulra téglákat, meg fóliával letakartam a kalácsot.
Na szegény muffinok ettől úgy megijedtek, hogy összeszottyadtak.
Az ízükön azonban ez mitsem változtatott, nagyon finomak lettek a töppedtek is.
Csak viszonyításként, a második adag már ilyen szép lett.
A kalács viszont gyönyörűséges lett és nem mellesleg finom is.
A kenyérkém itt már sült állapotban, ahogy látjátok kicsit sápatag lett. Őt kellett volna először betennem, így a végére már nem volt olyan meleg a kemence.
De azért megsült és állagát és ízét tekintve az eddigi legjobb kenyerem lett. Ma fogyott el az utolsó morzsa is belőle, így ma is süthetek egy kenyeret, de ezt már idebent. Mert időközben beköszöntött az ősz. A héten nálunk bizony már fagyok is voltak. A fűtés egyelőre annyiból áll, hogy megfőzöm vagy sütöm az ebédet és esetleg még teszek rá pár darabot, hogy ne aludjon ki olyan hamar a tűz.
A főzéshez az energiát egyelőre ez a rőzsekupac szolgáltatja.
Amíg a kecskék legelésznek, úgyis kint kell lennem, mert ha egy pillanatra is hátat fordítok nekik, már bent is vannak a sátorban, ahol bőszen kutakodnak valami ehető után. Hogy ne teljen unalmasan az idő, olyankor mindig összetörögetek három-négy talicskányi rőzsét. Így mára a fenti kupac jócskán megcsappant.
Sajnos ismét szomorúság ért bennünket. Elvesztettük az egyik júliusi kanmalackánkat. Az úgy volt, hogy a kilenc malacból kettő lett fiúcska. Mivel már betöltötték a két hónapot is, esedékessé vált a herélés, mert akárcsak az apjuk, ők is nagy nőcsábászok. Pénteken került sor a kettős beavatkozásra, ismét szomszédasszonyunk volt a műtét végrehajtója. Másnapra azonban az egyiknél komplikációk léptek fel és át kellett segítenünk őt a malac mennyországba, hogy ne szenvedjen tovább. A másik delikvens szerencsére rendben van. Ilyenkor az a legrosszabb, hogy az állatka teljesen egészséges volt. Nem azért halt meg, hogy megegyük és nem is betegség vitte el, hanem egy emberi beavatkozás. Viszont, ha ezt nem tesszük meg, akkor a 8-9 lánykából négy hónap múlva mini anyukák lettek volna. Tehát igazából nincs jó megoldás.
Ezt leszámítva az állatsereglettel minden rendben van. Anya cica épp a héten fogott egy olyan kövér egeret (mint Lusta Dick a Macskafogóból) valahol a mezőn. Mióta ennyi cica van a ház és a lakókocsi körül, bizony nincs megrágott takarmányos zsák.
Kan malacunk egy nagy szabaduló művész. Ismét sikerült lebontania egy deszkát (ott fekszik előtte a földön). Úgyhogy jövő héten nagy szabású karám reparáció vár ránk, hogy a kicsik ne tudjanak át menni, mert lassan ivarérettek lesznek és nem akarjuk, hogy a mini malacoknak még minibb malacai legyenek.
Napozás folyamatban. Reggelente bizony fáznak már az én kis malackáim, főleg a picikék. Úgy felállítják a kis sörtéiket, mint ahogy a madarak felfújják a tollaikat. Úgy néznek ki, mint a kis gombócok.
A héten ismét sor került egy bolhaellenes kezelésre. Mivel a permetezős módszer nem bizonyult elég hatásosnak (na és persze az akkori nagy melegek miatt le is fürödték a szert), taktikát váltottunk. Egy lavórba kevertük be az anyagot és a piciket vagy beleállítottuk, vagy csak szivaccsal jó alaposan lemostuk. Mit mondjak nem voltak oda a műveletért. A végén már úgy kellett összevadásznunk őket, mert a társaik visítását hallva nagy menekülésbe kezdtek. Azóta nézegetem őket, de egyelőre nem látok bennük bolhát. Viszont a biztonság kedvéért jövő héten megismételjük. Reméljük lesz még ilyen szép napos idő, mint amilyen a héten volt.
Csak beültem egy kicsit közéjük, mindjárt megindult az érdeklődök áradata.
Lili a hízelgős. Ilyenkor muszáj megsimogatni.
A legkisebb malac már nem is olyan kicsi.
Az egyik júliusi csapat letámadta a mamáját.
Büszkeségünk Pufika. Azt hiszem a név magáért beszél.
És a végére hagytam ezt a cuki képet Athosról, aki nagyon kinézte magának ezt a kosarat és előszeretettel időzik benne.
Na de időközben el is készült a mai kenyerem. Ez a benti kályha sütődobozában készült, ezúttal szép színe lett és jó ropogós. Kóstolás majd este esedékes.
Most pedig kezdetét veszi a délutáni műszak. Folytatom a szénagyűjtést, meg a kecskéket is kiengedem egy kicsit legelni. Hamarosan ismét jelentkezem. Addig is legyetek jók (ha tudtok.)!
