Készülődés a télre

 

Emberem legutóbb csak egy "villámlátogatásra" jött haza, nekem legalábbis annyinak tűnt az az egy hét, amíg itthon volt. Mégis annyi mindent csinált ez alatt az egy hét alatt, hogy az megérdemel egy beszámolót. Persze, azért én is közreműködtem, de övé a dicsőség.

Kezdeném azzal, hogy kedvenc (és egyetlen autónkat) szervízbe kellett vinni. Igen ám, de kedvenc szerelőnk (Gábor unokatesójának párja) több, mint 90 km-re tevékenykedik. Hogyan lehet ezt olcsón és gyorsan megoldani? Hát beteszi az én drágám az országúti kerékpárját az autóba, elhajt a szervízbe, majd hazabiciklizik. Természetesen totál szembeszélben majdnem egész úton végig. Hát így kezdődött ez a hét.

Azt hiszitek, hogy másnap akkor jár egy kis pihenés és egész nap a kanapén heverészik. Neeem! Mivel igencsak a fűtési szezon határát súroltuk, ezért neki állt 2,5 m3 tűzifa felfűrészelésének és hasogatásának. Kedden meg is volt a fűrészelés és a hasogatás nagy része is. 

Én vállaltam az állatok ellátását, hogy neki azzal ne menjen az ideje. Majd beálltam mellé és mindjárt pakoltam fel a pótkocsira a fát, amit felhasogatott. 

Olyan effektívek voltunk, hogy délután 3 óráig, három kanyarral végeztem is. Azaz felpakoltam ..., 

... majd felzötyögtem vele a házhoz és lepakoltam.

A három kocsinyi fából délutánra ilyen szép, két soros rakat képződött, ami biztosan kitart jó pár hétig. 

Szerda reggelre már csak egy kevés hasogatni való akadt. Mivel azonban a tornácon már betelt a hely, a szénatárolóba tároltuk be, hogy azért fedél alatt legyen. 

Majd tovább folytattuk a "fázást". Emberem kivágott még 3 lábon száradt akácfát az állatudvarban, amiket a kecskék a csibedrót ellenére szépen körbekérgeltek. Én meg közben a leszabófűrésszel daraboltam némi botfát, hogy legyenek vékonyabb, a sparherdbe inkább alkalmas fadarabok is. 

Mivel már az utolsó cukkinikat is betakarítottuk, a gigantikus növényt megkapták a malacok. Olyan hatalmas volt, hogy bár csak egy részével indultam el, végül Gábor is kellett, hogy el tudjuk cipelni nekik, annyira nehéz volt. Ezt megelőzően már az összes kukoricaszárat megették, így az sem ment veszendőbe.

El is voltak vele egy darabig, délutánra azonban nyoma sem maradt az Óriásnak. 

Mivel a legutóbbi itthon tartózkodása alatt nem sikerült a stég pallókat befejezni, többek között azért, mert a kismarógépe megadta magát, csütörtökön ez került napirendre. Először is méretre vágott minden egyes pallót. 

Majd következett az újonnan rendelt kisgép felavatása. A pallók széleit le kellett gömbölyíteni, hogy kényelmesebb legyen rajtuk a járás és ne vágja meg a talpakat. Jól vizsgázott a kis gép, szépen dolgozott és sokkal ergonómikusabb, mint a korábbi.

Ilyen a végeredmény. A végső szerelés előtt még az egyik gerendát kell átgyalulni és faolajjal beereszteni az alkatrészeket. Ha kegyes lesz hozzánk az időjárás, talán még meglesz ebben a hónapban. 

Miután délelőtt végzett a stég körüli munkálatokkal egy finom ebéd és némi szusszanás után ismét felkúszhatott a biciklijére, ugyanis az autó elkészült. Irány vissza a 92-93 kilométer, ezúttal csak részben szembeszélben. 

A szervízzel kapcsolatosan megosztanék egy történetet, ami bár nem tartozik közvetlenül Málnáskert életéhez, viszont a miénket kissé megkeserítette. 

A sztori úgy indult, hogy az ablakmosótartályba töltött 5 liternyi folyadék 24 óra alatt eltűnt és a hátsó ablakmosó nem üzemelt. Ezt kellett felderíteni, hogy ennek mi az oka. Talán elrepedt a tartály, vagy a motor romlott el. Bárcsak!

A szomorú valóság, hogy valami elrágta a vezetéket a B oszlopnál. Na de mire ezt megtalálta a szerelő, vagy 10 liter víz folyt be a kocsi utasterébe. Ugyanis próbálta megtalálni, hogy hol folyik el a folyadék.

Ez miatt le kellett bontania a belső burkolatokat, hogy a vezetéket kijavítsa és még örülhetünk, hogy nem a kábel köteget rágta el, mert az is ott fut a cső mellett. Bár egy kárpittisztítógéppel kiszívták, amit csak tudtak, de így is ki ki kell szerelni majd a jobb első ülést és a hátsó üléseket is, hogy mielőbb ki tudjunk száradni a kárpit, hogy nehogy elrozsdásodjon az alváz.

Bár mi az utóbbi években felvettük azt a szemléletet, hogy mindenben próbáljuk megtalálni a jót, ebben valahogy eddig még nem sikerült. Ha van valami ötletetek, hogy ebben a szituban minek lehetne örülni, ne tartsátok magatokban és írjátok meg légyszi!

És még mindig nem volt vége a hétnek. A péntek reggelt a maradék két felesleges kakas levágásával kezdtük. Sajnos az ő idejük is eljött, így is adatott nekik fél év szabad, kapirgálós élet. Az egyik az ifjú pár egyik tagja, a Zsiráf nevezetű kakas volt, akit a hosszú nyaka miatt csak így emlegettünk. A fehér tyúkocska egyelőre felköltözött a többiekhez, de mivel ő húshibrid, ezért őt sem lehet már sokáig tartani. 

Miután a pucolással és a bontással végeztünk ketté váltak útjaink.  Én a kakascombokból egy isteni vörösboros kakaspörköltet főztem, a maradékot elcsomagoltam a fagyasztóba. Befőztem 4 üveg lecsót és összedobtam egy kecskesajtot. 

Gábor pedig ezalatt betermelt egy komplett szénagurigát a kecskéknek, ami remélhetőleg kitart ebben a hónapban. Így ismét tele a tároló, van mit a tejbe aprítaniuk a kecskéknek, amikor az istállóban töltik az idejüket.

 

Tejföl és Leonardo éppen tobzódik a szénában.

Péntek délután pedig megejtettük a szokásos havi nagybevásárlást a megyeszékhelyen egybekötve egy jó kis gyógymasszázzsal és mindketten kaptunk egy szép, új frizurát is.

Szombaton csodálatos napra ébredtünk miután az állatokat elláttuk és a novemberben esedékes hízókat némi karámjavítás után külön zártuk,  autóba vágtuk magunkat, hogy elinduljunk a Zselicbe egy jó kis túrára. 

Közel 20 kilométeresre sikeredett a kirándulás és nagyon jól éreztük magunkat a vakító kék ég alatt, miközben ragyogóan sütött a nap. Biztos van egy kis kattanásunk, hogy innen a birtokról nem egy városba vágyunk plázázni vagy bulizni, hanem a zöldből elmegyünk a még nagyobb zöldbe, hogy ott nem keveset gyalogoljunk csak úgy, hogy nem gombát, makkot vagy agancsot gyűjtünk.

Sajnos vasárnap várt még ránk egy roppant szomorú feladat. Maja kisfiáról nemrégiben kiderült, hogy nem sikerült az ivartalanítás. Vagy nem szállt le az egyik golyó, vagy gumizás közben felrántotta a hasüregébe, mindenesetre nemrégiben fedeztem fel, hogy bizony ő még mindig egy bakocska. Így vasárnap le kellett vágni, hogy Titikét nehogy befedezze. 

Így a kis szürke bakocskától szomorúan ugyan, de elbúcsúztunk. Soha nem könnyű egy állat életét elvenni, de különösen nehéz, akkor, ha még kicsi is ráadásul. Ez az egyetlen az önellátó életben, amit valószínűleg soha nem fogunk megszokni és természetesnek venni. 

Hát ennyi fért bele ebbe a rövid, de intenzív hétbe. Hamarosan ismét jelentkezem, a témám legalábbis már megvan.