Disznóvágás, amit senkinek sem kívánok

 

Módosítom a novemberi disznóvágásról alkotott véleményemet. Az volt A tökéletes disznóvágás. Ami most hétvégén zajlott azt, tényleg senkinek sem kívánom. Alig vártuk, hogy túl legyünk rajta.

Az egész úgy kezdődött, hogy már felborult az eredeti terv, mert a péntekre tervezett kecskevágás végül elmaradt, így Kistehén nyert magának még két hónapot. 

Kecskénél kissé szokatlan tehénfoltos mintázatáról kapta a nevét.

Péntek reggel tudta ugyanis a kedves asztalos osztálytársunk leszállítani a műhelyre megrendelt ajtókat, ablakokat, így emberem 11 órakor már nem akart belekezdeni. De utólag azonban kiderült, hogy ez végül is így volt jó.

Az utóbbi időben leesett hihetetlen mennyiségű csapadék miatt a hízóknak lekerített rész sártengerré változott, kb. 30 cm-re süllyedt be a gumicsizma a bejáratnál. Szegény gazdának 2-3 órás munkájába került, hogy a sár egy részét ellapátolja, majd téglákból valamiféle járdát építsen, hogy egyáltalán meg lehessen közelíteni a malacólakat. Bezzeg tegnapra, amikor már mindenen túl voltunk lett vagy mínusz 10 fok, úgyhogy minden csontra fagyott odakint.

Így a két disznót ki kellett vonszolni onnan és kint leszúrni, hogy ne a sártengerben szenvedjenek az emberek.

Ennyit az előzményekről.

Szombaton reggel összegyűlt a múltkori társaság: Emese, Laci, Ákos, Barna és mi ketten. A szokásos reggeli rituálé kávé, tea, kicsi pálesz, pogácsa, hájas süti elfogyasztása után rajtam kívül mindenki felkerekedett, hogy akkor a két hízót átsegítség a másvilágra. Az első még viszonylag gyorsan ment, viszont a második megint egy zombimalac lett.

Négy töltényből kettő besült, a másik kettőt megkapta a malac, de fel sem vette. Jött a kés, vére nem jött ki. A két fiút, akik leszorították két méterre elhajította átvágott torokkal. Meg még hasonló rémtörténetek voltak. Szerencsére nekem most sem kellett ott lennem, csak a résztvevők elmeséléséből idéztem. Minden esetre, hosszasan küzdöttek vele, mire végre megadta magát.

Na, miután végre túl voltunk a disznóvágás legrémesebb részén, a kinti csapat neki állt a pucolásnak. A konyhaszolgálatot ezúttal anyukám és én adtuk.

Miután az elsőt disznót leforrázták és, lekaparták a nagyja szőrt, ketté vált a társaság. Emberem és Laci átvette a pörzsölést, pucolást.

Emese és Ákos pedig neki állt fürdetni a másik malacot.

Perzselés után ilyen szép fekete lett.

Majd jött a sterimovos kezelés.

Ami után ilyen gyönyörű hófehér lett a malacunk. 

A bontás része már pikk-pakk ment. Ugyan itt is volt egy kis technikai szünet, mert a nagy hasítóbárd nyele letört, úgyhogy Lacinak haza kellett ugrania, hogy meghegessze. Végül a munkálatok végére újból megadta magát. Úgyhogy következő alkalomra új bárdot is be kell szereznünk. 

A bontás, csontozás után eljött a darálás ideje, amikor is pár kilónyi hús átküldése után a daráló kés atomjaira hullott. 

Mindez szombaton délután történt, amikor már esélyed sincs, hogy valahol beszerezd a pótalkatrészt. Első körben megállapodott a társaság, hogy akkor majd hétfőn reggel irány Kaposvár, késbolt, új kés beszerzése és délután Laciékkal betöltjük a tölteléket. Szerencsére anyukámnak eszébe jutott, hogy másnap Pécsett vásárnap, ott biztosan lehet kapni darálóba való kést. 

Mindjárt felderültünk, hogy akkor mégsem kell hétfőig húzni a dolgot. Két fiú reggel 6-kor indul a vásárba, megveszik, amit kell.

Szerencsére van egy kis elektromos húsdarálóm belső használatra. Ugyanis a bácskai májas alkatrészei már javában főttek az abalében, mikor a daráló megadta magát. Ugyanis a májasba való dolgokat is darálni kell.

Itt már megy a válogatás része, miközben a háttérben már készül a töpörtyű.

Emese a fő válogató, ő a tudója miből mennyi kell a töltelékbe. 

Ákos pedig a töpörtyűsütésben jeleskedett. 

Itt pedig már szűrik is le a zsírt. A 12 literes zsírosbödön csurdig tele és lett pár kiló finom töpörtyű is. 

Itt már munkába állt a kis darálóm, szegénynek izzott a motorja, mire átnyomták rajta a több kiló májat, húst, hagymát. De végül kibírta. 

Ezzel még nem ért véget az aznapi kálváriánk. A jól sikerült vacsora után lassan megkezdtük a készülődést az esti elcsituláshoz. Anyukám és Barna lezuhanyoztak, majd mi kerültünk sorra. Éppen a kádban ülve folyatom magamra a vizet, amikor megéreztem, hogy nem jön olyan intenzitással. Szerencsére ekkor már volt annyi víz a kádban, hogy én be tudtam fejezni a tisztálkodást. Emberem is nézi, mondja, hogy itt valami gond van.

Kiderült elment egy fázis, nyilván az, ami a házi vízművet is üzemelteti. Na, öltözés vissza és irány a 400 méterre lévő villanyóra. Annyit tudott elérni, hogy egy rövid időre beindult a szivattyú és feltelt a tartálya, amiből lehetett némi vizet vételezni, de szegénykém már nem tudott egy jó forró fürdőt venni a hosszadalmas nap után. Be kellett érnie az én fürdővizemmel.

Másnap ugye 6-kor indultak volna Pécsre, de neki előbb még szivattyút kellett szerelnie. Hajnali 5-kor kelt, volt  berozsdásodott csavar, amit úgy kellett szétfúrnia, ehhez irány az istálló a fúrógépért. Végül kiderült, hogy elromlott a gép kapcsolója és a problémát úgy oldotta meg, hogy direktbe kötötte. Magyarán, ha áramtalanítani akarunk, akkor ki kell húzni a gépet a konnektorból.

Így végül jó 3/4 órás csúszással tudtak csak indulni, de végül sikerrel jártak és két vadonatúj késsel tértek haza. Ment a nagy örömködés, egészen addig, míg rá nem próbálták a tengelyre a kést, ami lötyögött és így nagy is volt a gépbe. 

Beindult a dilemma, hogy most akkor mi legyen. Vigyék vissza és cseréljék ki, vagy próbáljanak alakítani a késen úgy, hogy használható legyen. Végül arra jutottak, hogy a daráló már egy igen régi darab, azóta valószínűleg változtattak a 32-es méretű daráló alkatrészein és most ez a kés való egy 32-es darálóba, hiába is mennének vissza. Maradt a házi barkácsolás.

Szerencsére Laci egy ezermester és végül megoldotta a problémát, úgyhogy végül vasárnap délelőtt sikerült ledarálni a húst. És itt jöttünk rá, hogy milyen jó, hogy elmaradt a kecskevágás, mert akkor legalább +10 kilónyi húst kellett volna még ledarálni és betölteni.

Itt azt mutatja, hogy végre megvan az a húsdarab, amit egész végig kerestek, azaz az utolsó.

Darálás után mehetett a töltelék keverése. Az átélt traumák hatására úgy döntöttünk, hogy nincs variálás, egy féle töltelék lesz bekeverve, amiből lesz szalámi és kolbász.

Barna töltelék keverés közben. Ez egy olyan jó kis relaxációs terápia.

Itt már üzemben a hiper-szuper új töltőnk, ami a múltkor kimaradta  képes beszámolóból. Ahogy látszik, szépen meg van a munkamegosztás: Laci tekeri a töltőt, Emese vezeti a szalámit/kolbászt, Gábor ugrásra készen áll a madzaggal.

És már kötöz is. Ezúttal elkészültek a bőrujjak (Lacinak köszönhetően), amik ilyenkor védik az ujjait, hogy a madzag ne vágja szét. Múltkor csak leukoplaszttal volt betekerve, de még egy hónap után is látszik az ujjain a novemberi bélkötözés nyoma.

Barna új feladatot kapott: egy hústűvel szurkálja a szalámikat, hogy a bentmaradt levegő távozni tudjon. 

Ezúttal legalább a kolbászbéllel szerencsénk volt, hosszú darabok voltak, nem szakadtak, így három darabba be is töltötték a kolbásznak szánt tölteléket.

Végül 13,30-kor az utolsó szál kolbász is elkészül. 

Novemberben már délben asztalhoz tudunk ülni úgy, hogy három féle töltelék lett bekeverve, ami a 10 kiló kecskekolbásszal volt több, mint a mostani mennyiség. Viszont a beleket csak aznap kötöztük le. Most viszont előre dolgoztunk és a szalámi beleket már csütörtökön lekötöztük Laciék segítségével. 

Ahhoz képest, hogy hogyan indult a nap - házi vízmű szerelés, kés beszerzés, átalakítás- nem is csúsztunk olyan sokat, de már mindenki alig várta, hogy befejezzük úgy, hogy ne jöjjön már több nehézség. Ja közben még a konyhai mosogató csaptelepe lazult meg, úgyhogy forgott össze-vissza. Gábornak a töltés befejezése után még csapot is kellett szerelnie, amihez előbb a szemetest kellett kioperálni a helyéről. De végül ezt is megoldotta. 

Szóval, ahogy azt az elhíresült Üvegtigris című filmben mondta az egyik szereplő: "Történt egy s más, de végül is élünk." Hát valahogy így éreztük mi is a legutóbbi disznóvágás után.