Téli üzemmód

Az idei évben végre kicsit mi is le tudtunk lassulni a természettel együtt a téli hónapokban. Három éve ilyenkor például az istállóban pörögtünk a téli hideg ellenére, hogy gyorsan-gyorsan építsük, hogy végre már elkészüljön. Most azonban elérkezett a nyugodtabb, lazulósabb téli tempó ideje. 

Na, persze ez nem jelenti azt, hogy csak ücsörgünk a kandalló mellett forró csokit kortyolgatva nap mint nap, de sokkal nyugodtabb tempóra váltottunk az idei évben.

Azért mindjárt az év első hétvégéjén nyakunkba vettünk ismét egy kettős disznóvágást. Ami azután tényleg igazán kiscsoportosra sikeredett. Ahhoz képest, hogy először úgy tűnt már egy kicsit túl sokan is leszünk, a végére csak mi és Emeséék maradtunk. Így elő kellett húzni az aduászt és bevetettük az idősebb generációt is: apukám és anyukám is csatasorba állt. Természetesen ők csak a házban végezhető feladatoknál kapcsolódtak be.

Így kinti csapatnak maradtunk mi négyen: két lány és két fiú. Az izgalmak mindjárt a leszúrásnál elkezdődtek, mert nekem kellett megtartani a malacot az orrfogóval, amíg Laci leszúrja, mivel Emese a műtött keze miatt ezt nem tudta vállalni, az én emberemnek meg hátul fogta a malacot. Na, az én 60 kilómmal azután erőlködhettem, mint szúnyog a viharban,  már majdnem vízszintesen feküdtem, teljes testsúlyommal ellentartva. A  kábítófegyver meg persze besült, a malac meg húzott az ellenkező irányba. Úgyhogy remegtem az erőlködéstől, mint a kocsonya, mire vége lett. A másodiknál ezért taktikát váltottunk és Laci még az ólban elkábította, így ekkor már megúsztam ezt a feladatot.

Még, hogy kis gyenge, aprócska vietnámi malacok. Aki nem próbált megküzdeni velük, az nem tudhatja, milyen erő van bennük. Mivel nem egy 2x2-es ólban tengetik az életüket, hanem egy nagyobb területen jönnek-mennek, futkároznak, olyan erő van bennük, ami egy dupla ilyen súlyú hagyományos disznóban sincs meg.

Ezután a felállás a szokásos: hárman fürdettük, és vakartuk a malacokat. (Csak a fényképezés erejéig hagytam abba a melót.)

Laci pedig perzselte és szép fehérre mosta őket.

Mivel kissé kellemetlen időjárás volt és a szülőket nem akartuk kihozni a házból, ezért úgy döntöttünk, hogy a malacokat elfelezzük és utána bent folytatjuk a csontozást, darabolást. Itt a négy fél malac, négy ládában készen az utazásra.

Bent azután Emese és Laci csontozott, én és szüleim meg bőröztük le a húsokat és a szalonnákat és aprítottuk a  húst a daráláshoz, a zsírszalonnát meg a töpörtyű kisütéséhez. Gábor intézte a sózót, majd vitte a húst darálni ismét a szomszéd faluba. (Ezen a daráló kérdésen is dolgozunk.) Este 6 óra körül már vacsorához is ülhettünk.

A zsír kisütése és a töltelék betöltése másnapra maradt. Ezen már csak a szűk család vett részt, mivel Laciéknak más elfoglaltsága akadt. De szép nyugodt tempóban ebédig mindennel megvoltunk. Kolbászok, szalámik a füstön, sonkák, szalonnák a sózóban, töpörtyű kisütve.

A januári füstre való három hétig állt a sóban, majd kapott egy finom fűszeres pácot két hétre, egy hete pedig már fel került a füstre és tegnap már megkapta a negyediket is. Most már kezd alakulni a színük.

Nálunk a padlás nem ígéretekkel van tele, hanem mindenféle finomságokkal. A novemberi vágásból itt érlelődnek a gyönyörű füstölt sonkák, csülkök és szalonna táblák.

De akad még füstölt oldalas is, amit idén készítettünk először. Mi már leteszteltük az újévi lencsefőzelékben.  

Itt pedig a januári töltésből a szalámik, kolbászok hada.

Így, hogy mindjárt év elején le tudtuk ezt a feladatott, neki láthattunk végre az erdő takarításának, ami a tavalyi évről csúszott át. Amikor kerítésjavításhoz, vagy karám építéshez vettünk ki oszlopnak valót, nem volt időnk teljesen feldolgozni a kivágott fát, ezenkívül rengeteg lábon száradt fa is van az akácosunkban, amit szintén kiakartunk szedni, hiszen az már eleve kályhakész. A földön heverő töméntelen mennyiségű rőzséről nem is beszélve, amiért csak le kell hajolni és már kályhakész.

A villanyóránál kezdtünk, mert itt még az E-ON-os nyomvonal tisztítók is szedtek ki fákat, amik azóta is itt heverésztek.

Innen össze is jött egy pótkocsira való.

Majd a nagyobb akácosban folytattuk, ahol ilyen dzsungeles volt a kiinduló állapot.

Január, februárban végül összesen 6 pótkocsinyi főleg botfát hoztunk ki.

Amiből ilyen szép kupac lett, ami már a maradék.

Miután a kihozott mennyiségből már egy jelentős adagot  fel is fűrészeltem, mert a sparherdbe igazából ezek a botfák a legjobbak. Azt azért figyelitek, hogy januárban rövid ujjú pólóban lehetett kint dolgozni? Őrület!!!

Közben Gáborom a tuskókkal küzdött, hogy akkorára aprítsa a maradványokat, hogy legalább a kályhaajtón beférjenek, persze azért akadnak kisebb darabok is, amik akár a sparherdbe is jók.

Több körben fel is töltöttük a tornácot, minden fajtájú tüzelőanyaggal. Van itt tuskó és gyökérmaradvány, hasogatott fa, botfa, meg még rőzse is. Amiből az erdő takarítása során csinos kis kupacokat képeztem. Amikor meg szép idő van, egy-két talicskányival felhozok belőle és a sparherdet azzal etetem.

Február elején behordtuk az utolsó 2023-as szénaabálát az istállóban.

Ez maradt a két évvel ezelőtti bálák helyén. Hát igen, ez van, ha a szabad ég alatt tárolod. (A fóliás takarással egyszer már próbálkoztunk, az nem jött be.) A nagyobb kupac egy félig becsomagolt, selejtes bála maradványa, ami belülről már teljesen berohadt, de a kecskék azért szemezgetnek belőle. A földön szétterülve a korábbi bálák külsejéről lehámozott, jószág etetésére alkalmatlan részek heverésznek.

A jövőben mindenképpen valami megoldást kell találnunk a szénabálák tárolására is, mert azontúl, hogy így  a bála 10-15 %-a veszendőbe megy, még dolgozhatunk utána vele, hogy a hulladékot eltakarítsuk.

A szénabehordása előtt azért eszközöltünk egy kis takarítást az istállóban, Gábor leszedett egy réteget a már felhalmozódott alomból én meg a karámot tettem rendbe egy kicsit.

Több éve készülök már rá, most végre meg is valósult: elkészültek az első kecsketejes szappanok. Az első adag levendula virággal és olajjal "ízeseítve". Egyelőre a mestergerendán pihengetnek 4-6 hétig.

A január nem az asztaloskodás ideje, viszont a WC öblítő készletünk, azaz a forgács igen csak leapadt. Hogy ne csak úgy vaktában gyalulgassuk szét a fadarabokat, a meglévő pár deszkából elkezdtük a lakóház ajtajaihoz való szegélylécek elkészítését.

Na persze nem úgy kell elképzelni, hogy reggeltől estig a gép mellett álltunk. A 4 méteres deszkákat először is levarázsoltuk az istálló gerendáiról, méretre vágtuk, majd párszor átengedtük a gyalugépen, amíg össze nem gyűlt egy ilyen szép adag. Ezzel most el vagyunk egy pár hónapig.

Hát ilyen apró-cseprő dolgokkal telt január és telik február. Öt év után végre újra jut idő egy kis rekreációra is. Járunk mindenféle kezelésre a közeli gyógyfürdőbe, ahol még élvezhetjük a gyógyvíz és a szauna jótékony hatásait is.

Tudom, hogy a január-február általában nem tartozik az ember kedvenc hónapjai közé, de mi nagyon élvezzük ezeket a laza napokat. Nem kell ébresztőre kelni, délelőtt dolgozunk 2-3 órát, meg ebéd után még kettőt, vagy csak délelőtt, mert délután megyünk a kezelésekre. Nincs az az érzésünk, hogy jaj, mikor jön már a tavasz. Majd, ha ideér, akkor annak fogunk örülni. Most pedig ezt élvezzük. 

Már megint malacom van

Amikor szemtanúi vagyunk malac mama és papa szerelmének, akkor viszonylag könnyű dolgunk van a szaporulat érkezésének meghatározásával kapcsolatban. Malacéknál az az általánosan elfogadott szabály, hogy a foganástól számítva 3 hónap, 3 hét, 3 nap múlva érkeznek a kicsikék, azaz a nászt követő 115. napon. 

Mivel tavaly olyan szerencsénk volt, hogy pont kint voltunk, amikor Kancsikánk udvarlása célba talált, ezért pontosan tudtuk a dátumot, amitől számítani kellett a fenti napokat. Ez pedig február 5-re esett, bár ez csak február 4-én tudatosult bennem, amikor utána számoltam a napoknak, mert bennem valamiért a február 6-a maradt meg. Valószínűleg elszámoltam egy napot.

Szóval február 4-én még teljes nyugalomban voltam, amikor elhatároztuk, hogy rendbe tesszük a szülőotthont, amit a hízók kicsit leamortizáltak. Csak az volt gyanús, hogy a mami fényes nappal folyton a nagy ólból jön elő, amikor megjelenünk. Ekkor számoltam újra a napokat és esett le, hogy hoppá már holnap lesz a nagy nap és a mami már készülődik. Úgyhogy gyorsan-gyorsan rendbe kellett tenni a helyet, nem maradt idő lötyögésre.

Első körben a gazda hozott egy pótkocsira való földet töltésnek, ugyanis a hízók elkezdtek átásni Kínába és egy hatalmas lyukat készítettek a karám közepén.  Disznóvágás előtt már lett töltve, de kellett még némi töltés, hogy se gödör, se nagy sár ne legyen odabent.

Itt már alakul a terep.

A kicsi ólat is meg kellett reparálni, mert unalmukban vagy miért lefeszegették a hátfal egy részét meg az elődeszkát, ami az almot tartja az ólban. Ezeket pótoltuk, majd feltöltöttük friss alommal. 

Közben a mami már érdeklődve be-benézett, hogy mivel foglalatoskodunk. Szerintünk tudta, hogy neki készül a hely. Utána egy üres vödörrel be is tudtuk csalni, így az esti vacsorát már bent tálaltuk fel neki. 

Vacsora közben, így oldalnézetből elég jól látszik az a csüngő has. Utolsó napon már igencsak a földet súrolja. 

Így tulajdonképpen másnap reggel, február 5-én nem is ért bennünket olyan nagy meglepetés, amikor ez a látvány fogadott minket az ólban.

Hét fekete, két rózsaszín. Ezúttal a lányok győztek 5:4 arányban. Szerencsére ezúttal is mindenki ép és egészséges.

Persze azonnal megkezdtük a szelídítési munkálatokat is. A gazdának ezúttal szerencséje volt, hogy pont az itthoni műszakjára esett az ellés, így ő is ki tudta élvezni az első pillanatokat.

Olyannyira, hogy ezt a videót is el tudtam készíteni annélkül, hogy szétszirénázta volna a kicsike a felvételt. Pedig köztudott, hogy a malacok nehezen viselik, ha elszakítják a kis csülkeiket az anyaföldtől. Ilyenkor azonnal visításba kezdenek.

Ma már nyolc naposak és szépen belehíztak a kezdetben mindig nagy ruhácskájukba. Ma bekúsztam melléjük az ólba és roppant kíváncsiak, azonnal jöttek szimatolni, bökdösni és néhányukat már sikerült hassimivel levenni a lábáról.