Dzsungelharc

Idén második éve, hogy erdőtelepítéssel is kellett foglalkoznunk a gazdaság építése mellett, a kettővel előttünk lévő tulajdonos rablógazdálkodásából kifolyólag. Aki csak irtotta az erdőket, de a megújításukról nem gondoskodott. Jövőre jön a harmadik év. Eddig 12.000 darab csemetét telepítettünk, melynek a jelentős része meg is maradt.

A legpiszkosabb munkát a tölgyesben végezte, ahol nagyon sok gyönyörű tölgyfát kivágott (a tuskók maradtak mementónak). Mivel a telepítés elmaradt és a lombkorona nem zárt össze, az aljnövényzet eluralkodott a területen. Aki járt már tölgyerdőben, az tudja, hogy ott a lehullott avar borítja a földet,  nemigen van aljnövényzet. Hát a mi szegény maradék tölgyesünkben átvették az uralmat. Olyannyira, hogy be sem lehetett járni a területet a 2-3 méter magasan elburjánzott szederinda és  zanót miatt.

Jártunk az erdészeti hivatalban, hogy megbeszéljük a teendőket és mivel a tavaly elültettet 1.500 darab akáccsemetének híre-hamva sincs, mivel a vadak lelegelték, gondoltuk valamit tenni kellene a jövendőbeli tölgyes megvédése érdekében.

A helyben működő erdészeti és vadgazdálkodási vállalatnak állítólag biztosítania kell a szükséges kerítésanyagot telepítések esetén. Viszont ennek az a feltétele, hogy az erdészeti hatóság kiállítson valami hivatalos iratot, hogy indokolt a kerítés építése. Ahhoz viszont kérelmet kell benyújtani a hivatalhoz, amelyben jelölni kell a keríteni szándékozott részt.

Viszont ahhoz meg be kellene tudni jutni az erdőbe az erdésszel egyetemben, hogy meg tudjuk nézni a kérdéses területeket. Ugyanis több kisebb folt van, ahol telepíteni kellene.

Erre a dombra kellene feljutni. 

Mivel a lengőkaszával ebben az évszázadban nem végzett volna az én emberem, ezért gondolta, megpróbálja a szártépővel, ami úgyis fent volt a traktoron a legelőből kifolyólag. Azért most már látjátok a problémát.

Megindult az én dzsungelharcosom azzal a kicsi traktorral és néhol alig látszottak ki bozótosból.

Eleinte elég jól ment a dolog, mondjuk voltak mindenféle alattomban megbújó ágak, amik csak úgy kopogtak, de azért haladt előre.

Sikerült is egy keskenyebb utat kinyírnia, amikor azután bekerült a sűrűjébe, úgy hogy egyszerűen fennakadt a gép. Amikor megpróbált tolatni akkor meg szakadtak a burkolatok szana-széjjel.

Kénytelenek voltunk meghátrálni és más megoldást kitalálni. Először is jött egy fél nap szerelés, hogy a gép megint üzemképes legyen. Utána meg mégis csak felment a lengőkaszával, hogy egy keskenyebb utat kinyírjon, ami után rá tud menni a traktorral. És így is lett. 

A képen már a kinyírt sugárút látszik.

Most keresztbe-kasul be lehet járni az erdőt. Sajnos van egy pár beteg fa is, amire vágási engedélyt kell kérni, meg sok lábon száradt is.

Magányos cédrus helyett, magányos tölgy. Őt pedig ettől a kúszónövénytől kéne megszabadítani.

Azért volt olyan hely, ahová már a traktor sem tudott feljutni, akárhogy is próbálkozott, csak süllyedt be a talajba.

Hát végül ez a tuskó lett megint a veszte szegény traktorkánknak. Ez úgy megbújt a dzsungelben, hogy nem lehetett észre venni.. Így rá is hajtott a géppel úgy, hogy felült rá a traktor. Megint szerelés következett. 

De szerencsére eddigre már sikerült úgy megtisztítani a területet, hogy bármikor jöhet az erdész, hogy megbeszéljük  a teendőket.

Mivel erre a hétre már nagyon mondták a hidegeket (és ez egyszer nem is tévedtek), úgy döntöttünk, hogy a tököknek menniük kell.

 A pincébe, a polcra. Ez csak egy része a Hokkaidóknak, pedig esszük ezerrel.

A sütőtököknek a lépcsőn jutott hely.

És milyen jó, hogy ilyen előrelátóak voltunk, szerda reggel ugyanis erre a látványra ébredtünk.

Zúzmara borított mindent. A kocsi hőmérője -8 fokot mutatott.

A felkelő nap még a fák mögött rejtőzik.



Megfagyott a sár és a pocsolyák is az állatudvarban.

Csend-rend-fegyelem a reggeli osztásnál. Amíg az ennivalót kiadagoljuk a tálkákba, addig a két csodakutyánk az ólban várakozik és csak hívásra jönnek a tálkájukhoz.

A "csókos" csapat. Málnuska nagyon fázott ezeken a hideg napokon és bekéredzkedett. Báró Úr őkegyelmessége pedig látványosan beült az ablakba (rendszeresen megjelenik hol egyikben, hol másikban), hogy ő is bejönne egy kicsit. Bár nem vagyunk hívei a kutya-macska lakásban tartásának, de néha ellágyulunk. Mászkálás viszont nincs. Azon a kis szőnyegen pihenhetnek és melegedhetnek.

A mínusz fokok igencsak ösztönzőleg hatottak az én kis hangya lelkemre, hogy fel  kellene tölteni  a tűzifa készleteket a tornácon. Eddig volt felfűrészelt fánk az előző szezonból, most viszont elő kellett szedni a mindenféle fűrészelő eszközt.

Mivel a rakatban volt sok vékony is 6 cm átmérőig, gondoltam azokkal én is elbírok, ha az emberem üzembe helyezi a leszabó fűrészt.

Lebontottuk a rakatot és első körben kiválogattam  a vékonyakat és felaprítottam őket, majd mehettek az utánfutóra. Ezzel a mennyiséggel 40 perc alatt végeztem.



Közben az emberem a tuskólátogatás utáni szerelést folytatta oldalról és ...

... alulról.

Szegénykém több sebből vérzett. Fél éve nem volt már rajta fék, lityegtek-lötyögtek a csavarok. Négy és fél éve van nálunk, de a rendszeres karbantartás eddig elmaradt. Mindig csak annyit foglalkoztunk vele, hogy üzemképes legyen. Csavarok meghúzgálására, átnézésre nem volt sosem idő.

Nagyon büszke vagyok az uramra, hogy kereskedelmi és asztalos végzettséggel mégis neki mer állni ilyen feladatoknak és általában meg is oldja őket.

A traktor szerelés befejezése után második körben jöttek a vastagabb rönkök. Ezeket már az emberem láncfűrésszel darabolta. Én meg pakoltam.

Megy a második kanyar  a tornácra.

Mindenféle méret és fajta szépen felsorakozva. Ez kitart egy darabig.

Végül szeretném bemutatni a Mikulás napi ajándékunkat, Mikit. Pénteken, december 6-án jelent meg  Nálunk váratlanul.

A reggeli etetésre menet Gábor már hallott valami furcsa nyivákoló hangot az éger erdő irányából, de a hang forrását nem találta meg. Pár órával később a lábazat párkányán ücsörgött a farakás takarásában ez a kis cica.

Fogalmunk sincs honnan keveredhetett ide, mivel 500 méteres sugarú körben nincsen más ház. Viszont ha már megtalált minket megetettük, azután kiraktuk a kutyaólba. Gondoltuk, ha menni akar, akkor el mehet. De úgy látszik, hogy nem akar. Mert már második napja nálunk héderel. 

Látni kellene a kutyákat és a cicákat, milyen édesek vele. Senki nem mutatott semmiféle agressziót. Málnus egyenesen pótmamaként viselkedik vele. A kicsi meg már bújik mindkét kutyához és a cicákhoz is. 

Ezzel zárom is soraimat. Jövő héten ismét jelentkezem. Addig is legyetek jók.