Majdnem szilveszteri disznóvágás

 

Még szintén a tavalyi évet érintő esemény az év utolsó disznóvágása, melyet december 29-ére tűztünk ki. Mint utólag kiderült a lehető legjobb napot választottuk, mert aznap szép, napsütéses és enyhe időben volt részünk. Az előtte való  és az utána következő napokon  is sokkal, de sokkal kellemetlenebb  lett volna az idő ehhez a szabadidős sporthoz. 

Azt már a legutóbbi disznóvágáson beláttuk, hogy családunk senior tagjaitól nem várhatjuk el, hogy egész nap részt vegyenek a disznóvágási eseményekben, ezért módosítottunk a csapat összetételén. Decemberben csak a szomszéd gazda, Laci jött segíteni a leszúrásban, most viszont párja, Emese is vele tartott és ezúttal egész nap maradtak is.

Rajtuk kívül kedves barátunk, Barna, aki már szinte állandó tagnak számít és egyúttal a fotográfus szerepét is betöltötte, valamint édesanyám erősítette a csapatot, aki ezúttal a "konyhaszolgálatot" látta el. 

Itt hívom fel a figyelmét érzékenyebb lelkű olvasóimnak, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas képek  fognak következni, így ők innentől ne görgessenek tovább!

Mivel voltunk elegen, így szerencsére ezúttal nekem nem kellett jelen lennem a malackák evilágból való távozásakor, már csak az első delikvens perzselésekor kapcsolódtam bele. Pontosabban én kezdtem el perzselni. Majd hamarosan megérkezett a második malacka is és akkor már közösen folytattuk a tisztítási procedúrát.

Annak ellenére, hogy ebben a felállásban először zajlott a disznóvágás, nagyon  flottul mentek a dolgok. Miután az első malacot bontásra elő készítettük, szépen fel lett húzva a traktorral (a már december elején lepróbált módon).  Így az uram és Emese (akinek tudása egy profi hentesével vetekszik) neki láthattak a bontásnak. Ez pedig nagyban megkönnyítette és meggyorsította a folyamatot, hiszen ketten tudtak egyszerre bontani.

A maradék csapat pedig folytatta a másik malacka tisztára pucolásával.

A magasnyomású mosót ezúttal is bevetettük. Ezt a gázperzselővel együtt Laci kezelte. Míg Barna és én  a suvickolást végeztük.

Ebből  látszik mi mindenre képes a szerkezet, még írni is lehet vele.

Itt már javában folyik a bontás.

A gazda ezúttal sem vallott szégyent. Mintha két hentes dolgozott volna egyidőben.

A stratégia az volt, hogy mivel az egyik malac a közel négy, éves leselejtezett kocánk volt (tavaly kilencből mindösszesen egyetlen egy malacot tudott felnevelni),  belőle szalámi és kolbász lesz, míg a másik kétéves jószágból a lehető legtöbbet meghagyunk a füstre (sonkák, szalonna, karaj).

Miután a második malac is tisztára varázsolódott, a tisztító csapat is be tudott kapcsolódni a feldolgozási folyamatba. A kisütni való szalonna felkockázása, darálni való hús csontozása lett a mi feladatunk.

Közben anyukám reggelire vagy inkább tízóraira elkészítette a két vállalkozó kedvű fiúnak (az uram nem volt köztük) a sok disznóvágáson hagyományosnak számító hagymás sült vért. Majd később, amikor már akadt jó sok húsos csont odatette főni  a vacsorára szánt  hús levest. 

A korábbi disznóvágások tapasztalatából kiindulva úgy döntöttük, hogy megfordítjuk a sorrendet és a kolbásztöltést másnapra hagyjuk. A húst ledaráltuk és be is kevertük a tölteléket, csak a betöltést toltuk át másnapra. Helyette inkább még aznap kisütöttük a zsírt. 

Azért döntöttünk így, mert a kolbásztöltés kényes és időigényes feladat, ami ugye rendszerint estére marad. Amikor már mindenki fáradt és tele van a hócipője. Hát ki mondja meg, hogy nekünk a vágás napján be is kell tölteni a tölteléket? Hát senki. 

Így végül időben ugyanott voltunk. Nálunk egy disznóvágás  eddig mindig úgy nézett ki, hogy előtte fél nap az előkészület, maga a vágás napja, utána meg fél nap a zsír kisütése,  mosogatás, rámolás. Ez most sem változott, csak nem kellett este ötkor stresszelni, hogy még be kell tölteni a húst. A zsír kisütéssel a fiúk fél hat körül végeztek, amikor a többiek meg már javában vacsoráztak.

Anyukám a főzésen kívül a belsőségeket is konyhakészre előkészítette, amik utána mehettek a fagyasztóba. Ugyanis a hurkakészítés helyett (ami nálunk nem annyira népszerű) úgy döntöttünk, hogy már formában hasznosítjuk ezeket a húsokat. 

Gyerekkoromból emlékeztem, hogy anyukám főzött egy szalontüdő nevű ételt, amit én szerettem. Ebben a tüdőn kívül,  szív, nyelv és némi husi található. Decemberben meg is kértem, hogy jöjjön el hozzánk és tanítson meg rá. Akkor egy nagyon jó hangulatút főzőcskéztünk kettesben. Azóta meg már önállóan el is készítettem a következő adagot, ami szintén nagyon finomra sikeredett. Szerencsére az uram is osztja a nézetemet és ő is szívesen fogyasztja.

Következő projekt pedig a vesevelő elkészítése lesz. Májashurka helyett a májból pedig pástétomot fogunk készíteni. Ily módon semmi nem vész kárba, márpedig azzal tiszteljük meg az állatot, ha már meg kellett miattunk halnia, hogy minél több részét  hasznosítjuk.

Mivel a barátunk másnap is tudott maradni, először  a két fiú állt neki a töltésnek, én pedig el kezdtem mosogatni, rámolni. De azután szóltak, hogy mégis csak kellenék én is, mert úgy gyorsabban tudunk haladni. Egyik fiú a töltőt kezelte, másik a belet tartotta én meg a kötözésben segítettem.

És íme a végeredmény. 

A 32 kilónyi töltelékből füstre most csak ez a két pár kolbász készült (azért sütni valót hagytunk). A maradék töltelékből szalámi lett. Azóta persze már megkapták a kellő számú füstöt és már a padláson pihengetnek.

A sózóba 35 kilónyi hús került. Amit két naponta forgatunk.

Most már a szalonnáknak is lejárt az ideje. Mehettek azok is a füstre.

Öblítés után szikkadnak egy napot.

Tegnap pedig már meg is kapták az első füstöt.

Így végül a tavalyi év a sok megpróbáltatás ellenére jól végződött, hiszen fagyasztó, füstölő, sózóedény tele volt mindenféle földi jóval, ami a következő évben eleségül szolgálhat. Január végén pedig folytatás következik.