Egyedül nem megy

Egy  ideje  már  tervezgetem, hogy  írok  egy  bejegyzést  arról,  hogy  mekkora  szerencsénk  van    a szomszédainkkal. Most eljött az ideje.

Kevesebb, mint 100 éve egy pár még nem maradt magára, ha megkezdte önálló életét. De később is bármikor számíthattak a szűkebb vagy tágabb család, vagy a szomszédok segítségére. Nagycsaládok éltek együtt és a rokonság nagy része is ott volt a közelben vagy a faluban, vagy esetleg a szomszéd faluban. Nagyobb munkák - házépítés, aratás, kaszálás -  vagy betegség, gyermekágy esetén összefogtak és segítették egymást. Mára ez teljesen megszűnt.

Négy évvel ezelőtt, amikor ideköltöztünk, senkit nem ismertünk a faluban. Most sem mondhatom, hogy rengeteg ismerősünk van, de van egy pár család, akikre számíthatunk a bajban. A kapcsolat oda-vissza alapon működik, nyilván ha tőlünk kérnek segítséget vagy szívességet és tudunk, akkor mi is szívesen segítünk.

Nagyon rossz érzés, amikor egy vidéken új életet kezdő csoportban arról olvasok, hogy az emberek mennyire nem tudnak egymás mellett élni, milyen komoly viták, viszályok alakulnak ki állattartás, hangos fűnyírózás, átlógó fa, a szomszédhoz átvezetett szennyvíz és még ezer más ok  miatt.

Ahogy írtam mi senkit nem ismertünk, de a velünk szemben lévő szomszédokhoz tán már az első nap lementünk bemutatkozni. Nagyon kedvesek voltak és az első időkben a kocsink az ő udvarukban parkolt, mert alacsony fekvése miatt nem mertünk bejönni vele a dimbes-dombos legelőre. (Azután persze felbátorodtunk, meg a fene akart 500 méterről mindent kézben felcipelni.)

Az első két-három hétben még nem volt kutunk, de láttuk, hogy van közkút. Gondoltuk majd onnan hordjuk a vizet. Hát nem sikerült eljutni a kútig, mert a szembeszomszédék mellett már kiabáltak ki az ablakon, hogy el van zárva, menjünk csak hozzájuk, tőlük vihetünk vizet. Így indult az ismeretség a másik családdal.

Két éve nyáron egyszercsak megállt egy autó a házunk előtt és egy fiatalember szállt ki belőle. Mindjárt elnézést kért, hogy hivatlanul beállított, de gondolta eljön bemutatkozni. A szomszéd birtok lakója (eddig abban a hiszemben voltak, hogy valami hollandusok költöztek ide a legelőre) szintén gazdálkodik a párjával együtt és felajánlotta a segítségét, ha kellene. 

Igazából belőlük áll a mi kis kapcsolati hálónk és most, hogy életem párja félidőben távol van munkából kifolyólag, még nagyobb értéke van ennek. Hiszen tudom, hogy hiába vagyok egyedül, ha valami gondom van tudok kihez fordulni.

Szembeszomszédék nélkül például jóformán egy napra sem tudnánk itthagyni a birtokot. Hiszen főleg nyáron az állatoknak többször is kell vizet adni. Ha el szeretnénk utazni egy-két napra (de volt rá példa, hogy két hétre is - hivatalos ügyek a korábbi országunkba), akkor a mi szomszéd bácsinkra bátran rábízhatjuk a jószágokat. Úgy viseli gondjukat, mintha a sajátjai lennének. A szomszéd néni pedig a fő postásunk, csomagokat, leveleket vesz át, ad fel. (Mobil posta van és mire én innen leérek, már a szomszéd faluban jár.) A szemétszállítást a mai napig úgy oldjuk meg, hogy az ő szemeteskukáikat használhatjuk.

Cserébe persze mi is próbálkozunk. Ha bemegyünk a városba, meg szoktuk kérdezni, hogy kell-e esetleg valami. Előfordult, hogy lottót adtunk fel, vagy váltottunk ki, pénzt vettünk fel automatából. Utánfutós szállításban segítettünk vagy hinta készült az unokának. 

A lakókocsis időkben rendszeresen kaptunk a  szomszéd néni által sütött süteményt, mostanában én lepem meg őket időnként egy kis kóstolóval és a saját készítésű disznóságokkal is megleptük őket.

A mellettük élő fiatal, szintén gazdálkodó párt szintén a barátaink között tudhatjuk. Például a betonkeverőjük most is éppen nálunk van. (A műhely padlóját kellene még lebetonozni.) Erdészeti  kérdésekben a srác a fő segítőnk. Egy órán belül kerített nekünk erdészt, mikor a régi lepattintott minket teljesen váratlanul. De nem csak erdészt, hanem munkás embert is szerzett nekem. Saját embere, aki hétvégenként tudott jönni csemetét ültetni, kaszálni. 

Most hétvégén megint zaklattam szegényt, mert az emberke, aki kaszálni jött egyszer csak jelezte, hogy gond van a géppel. Kiderült, hogy a damilfej tönkre ment. Egy telefon és negyed órán belül itt volt, megnézte. Már hívta is az ismerősét, akitől ő veszi az ilyen dolgokat (merthogy jóval olcsóbb) és meg is rendelte.

Viszont, ha szükség volt a kistraktorunkra (malacot áthozni a falu végéről vagy fát behordani az erdőből) vagy egyéb gépre, ami nekünk van, akkor természetesen odaadtuk. Az utánfutós szállításban szintén tudtunk segíteni, vagy amikor a párját kellett hazahozni vagy 80 km-ről és ő éppen nem tudta megoldottuk. Csempe javítás sem volt akadály.

A harmadik párral is szoros az együttműködés. Rájuk az utóbbi időben nagyon rászorultunk. Néha kicsit már kellemetlenül is érzem magam, hogy állandóan zaklatjuk őket valamiért. De az utóbbi idők kecskebetegségeiben csak hozzájuk tudtunk fordulni. Jó pár kecskét tartanak és kicsit több tapasztalattal rendelkeznek, mint mi. A féreghajtó szurikat, most a gyomorféreg elleni gyógyszert is rajtuk keresztül kaptuk. Sőt a szurikat ők adták be. 

Ha malacot kell herélni, ahhoz sem kell állatorvost hívni, mert a fiatalasszony annyira ügyes, hogy el tudja végezni a beavatkozást. Sőt egy disznó szétbontása sem okoz neki gondot. Az előző bejegyzésből kiderült, hogy milyen traumán mentem keresztül a múlt hétvégén, ahol is ő volt a hentesem.

Nem elég, hogy jöttek az első hívásomra, amikor jeleztem, hogy koraszülésem van. A diagnózis után, mikor megszületett a döntés, hogy le kell vágni, moshatták volna kezeiket, hogy ez már nem az ő problémájuk, meg különben is péntek este van, hanem azonnal mondták, hogy akkor jönnek is megcsináljuk. Még a gazda édesanyját is elhozták segíteni. Így igen szokatlan felállás jött létre három nőci és egy pasi. Azért valljuk be egy disznóvágáson kicsit más szokott lenni a nemek aránya. Négyes csapatunkból persze én voltam, aki a legkevésbé tudott részt venni a dologban. A malac pucolásán kívül inkább csak a lóti-futi szerepét töltöttem be. 

Azután másnap is átjöttek, segítettek a húst elcsomagolni, zsírt feldarabolni, belsőségeket elásni kutya és vadbiztosan. A minimum az volt, hogy én meg csomagoltam nekik a frissen vágott husiból és a fagyasztóból jutott hurka, disznósajt.

Végül csak a zsír kisütése maradt el, de a gazda anyukája felajánlotta, hogy segít és én nem utasítottam vissza. Egyrészt a gyakorlatom se nagyon volt benne, másrészt ez nem egyemberes feladat. Úgyhogy jött és megcsináltunk és közben egy jót beszélgettünk.

Az állatos segítségeken túl például a legutóbbi sarazásnál is ők adták a segítséget. A szénánk, szalmánk pedig az ő istállójukban van betárazva.

A kaszálást most már két éve úgy oldottuk meg, hogy ők kaszáltak, mi meg báláztattunk. A bálákat utána meg elfeleztük. Idén hasonlóképpen tervezzük az együttműködést.

Hamarosan talán mi is visszaadhatunk valamit. Már jelezték, hogy szükség lenne egy költöztetésnél a kocsinkra és a sofőrre, hogy elhúzza az ő utánfutójukat.

A többi falubelivel inkább csak köszönő viszonyban vagyunk, de konfliktusunk még nem volt senkivel sem. De például, amikor a kanmalacunk átszökött és én pánikba esve kiabálni kezdtek hatan-heten szaladtak fel, hogy segítsenek. Szóval én csak pozitív dolgokról tudok beszámolni.

A faluvezetés is ittenei lakosoknak tekint minket már egy jó ideje, habár lakcímkártyánk szerint csak egy hónapja vagyunk helyi lakosok. Karácsonyi ajándékcsomagot már két éve kapunk, idén pedig a rezsicsökkentés miatt járó egy köbméter tüzifát is kiszállították már az év elején. Azért ez nagyon jól esett, hogy így befogadtak minket.

Összefoglalva nagyon boldogok és hálásak vagyunk, hogy megtaláltuk ezt a területet (vagy inkább az ölünkbe pottyant). Nagyon szeretünk itt lakni, mind környezet, mind az itteni emberek miatt.